SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA VI., ANDRÁSSY-ÚT 10. SZÁM
Hornyánszky Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája, Budapest
(Idézet a 229. oldaltól a 241. oldalig.)
"A német "Hansa-expeditio" által végzett sarki kutatások alkalmával egy osztrák származású fiatal katonatiszt, Julius Payer főhadnagy tüntette ki magát mint született sarkutazó, mind tudományos készültsége, mind rettenthetetlen bátorsága által. Hazajövetele után éppen aktuálissá vált egy sarki expediczió, a melyet esetleg Payer vezetésére bíznának. Gróf Hans Wilczek, a tudományos törekvéseket mindenkor élénken pártoló osztrák főúr, negyvenezer forintot ajánlott fel erre a czélra, mint kezdeményező alapösszeget.
Payer azonnal hajlandónak mutatkozott az expediczió vezetésének elvállalására. Előtanulmányként Weyprecht Károly osztrák-magyar haditengerészeti sorhajó hadnagy társaságában tájékozó utat tett meg a sarki vidék felé. Kibéreltek egy norvég vitorlás hajót, az "Isbjörn"-t és 1871 június 26-án megindultak Tromsö kikötőjéből. Október 4-én azonban már visszatértek Tromsöbe; a jégviszonyok sokkal kedvezőtlenebbek voltak, semhogy a 73° 40'-et túlhághatták volna. Kényszerítő körülmény volt a visszatérésre az is, hogy a hajó legénysége nem mutatott kedvet a rideg és sivár északi kalandozásra és követelte a hazatérést.
A néhány havi kísérletezés azonban elég alapot nyujtott arra, hogy Payert újabb és nagyobbszabású kutatásokra küldjék, főleg abból a czélból, hogy az északkeleti átjárón (Ázsia fölött) jusson keresztül.
A Payer által vezetendő újabb expediczió számára Bremerhafenben egészen új hajót építettek. (Abban az időben az osztrák-magyar kikötők és hajógyárak még nem voltak oly fejlett állapotban, hogy egy nagyobb tengeri hajót építhettek volna.) A hajót felszerelték három évre és 1872 június 13-án Bremerhafenből útra is indították. Az expediczió vezetője Julius Payer volt ugyan, de a "Tegetthoff" parancsnokául Weyprecht sorhajóhadnagyot nevezték ki. A tisztikart kiegészítette Gustav Brosch sorhajóhadnagy és Eduard Orel sorhajózászlós. Hajóorvos Dr. Kepes Gyula volt, a későbbi m. kir. honvéd vezérfőtörzsorvos. Mint "hó és jégszakértők" Johann Haller és Alexander Klotz tiroli hegymászók vettek részt az expediczióban. Szigonymesterül Olaf Carlsent vették fel Tromsöben, Norvégiában. A többi személyzetet, gépészek, fűtők és tizenegy kipróbált dalmát matróz tette ki.
A jéghatáron - 74° 39' - találkoztak gróf Wilczekkel, a ki a tavalyi "Isbjörn"-t bérelte ki újból abból a czélból, hogy egy darabig elkísérje a "Tegetthoff"-ot. Augusztus 21-én az elválás meg is történt; az "Isbjörn" visszatért Európába, a "Tegetthoff" pedig felvitorlázott Északnak, a rettenetes bizonytalannak.
Úgy mint az eddigi sarki expedicziók legtöbbje, a "Tegetthoff" sorsa is drámailag fejeződött be. A "Tegetthoff" drámája azonban valóban váratlanul, rohamosan, mondhatni: "szenzációs" rohamossággal állott be. Ugyanazon a napon, a melyen Payerék az "Isbjörn"-től elváltak, körülfogta a jég és soha többé ölelő karjai közül ki nem bocsátotta. Hasztalan volt minden erőlködés, küzdelem. Hiába fűrészelték, robbantották körülötte a jeget; a jég nem tágított. Körülfogta szorosan és gyilkos markából soha többé ki nem bocsátotta.
A viharos, csípős, dermesztő poláris szél mint akaratlan, tehetetlen tömeget hajszolta ide-oda a rab "Tegetthoff"-ot, miközben egyre magasabbra tornyosult körülötte a jég, míg egy vasárnapon, az ominozus október 13-án, beállott a nagy drámai fordulat: az egymásra tornyosuló jég nemcsak a hajó fölé emelkedett, hanem benyomult a hajó alá is. Leírhatatlan harsogás, recsegés és ropogás között addig ágaskodott emelkedett a "Tegetthoff" körül, felette és alatta, a míg kiemelte a vízből. A 13-as szám különben is jelentékeny szerepet játszott a "Tegetthoff" expediczió életében. Íme például: februárius 13-án ült össze először az expedicziót szervező bizottság Wienben; januárius 13-án fektették le a bremerhafeni hajógyárban a hajó alapvázát; április 13-án bocsátották a hajót vízre; június 13-án indultak ki Bremerhafenből; július 13-án hagyták el Tromsö kikötőjét; 13 napi utazás után érték el a jéghatárt és a szerencsétlenség napján, október 13-án a hőmérsék 13°R volt a fagypont alatt.
Október 13-án egész délelőtt szüntelen tornyosult a jég a hajó körül. Még nem emelte ugyan ki a vízből, de már erősen átdöntötte a baloldalára. A hajóról természetesen mindent, a mi csak mozgatható volt, azonnal kiraktak a jégre és megtettek minden előkészületet, hogy a hajót végleg elhagyják.
A katasztrófa azonban ezúttal még nem következett be. A baloldalára átdőlt hajó elég nyugodtan feküdt a ferde helyzetében, a hajófenékbe benyomult víz pedig még nem állott 20 centiméternél magasabban. Payerék tehát egyelőre a hajón maradtak, de minden pillanatban készen a menekülésre. Rettenetesen izgalmas napok és hetek teltek el ebben a folytonos remegésben és félelemben. A legmélyebb álomba merülten is egyetlen pillanat alatt talpon volt minden ember, a mint a jég megkezdte őrületes harsogását, a melyet a jégnyomás a rémségesen üvöltő orkánereje alatt hozott létre.
Október 28-án beállott a sarki éj. A nap letünt és teljes százkilencz napig nem látták többé a láthatár fölé emelkedni, miközben a jégbe fagyott "Tegetthoff" még mindig tehetetlenül, ormótlan fatörzsként hajtatott az áramlással Északnak vagy Keletnek. Ebben az állapotban érték el a 78° északi szélességet és a 75° keleti hosszúságot. Vigasztalták magukat a minden bajt eloszlató nyári olvadással. A nyár azonban nem hozott sem könnyebbülést, sem változást, hanem megmaradtak előbbi vigasztalan helyzetükben. Augusztus 30-án végre valóságos látomány tünt fel a láthatáron a szegény Tegetthoff" - beliek előtt, amely látomány extázisba hozta az egész személyzetet. Messze fenn a távoli Észak-Nyugaton sziklasorozatot pillantottak meg, mely egy-két órával később a ragyogó napfényben mint sugárzó alpesi tájék ragyogott reájuk. Az emberi szemtől először látott Ferencz József Föld volt az, a hova a Véletlen, a már oly sokszor emlegetett jóságos Gondviselés hajtotta a szerencsétlen hajótörötteket.
A szárazföld azonban kopárnak vélt sivársága ellenére mint utolérhetetlen Mekka állott most a bámuló és vágyakozó hajósok előtt. Megközelíteni, vagy beteges vágyakozással kívánatos földjére lépni teljes lehetetlenség volt a darabokra szakgatott és csatornák által megszakított, dúrva hátú jégen át, a mely mintegy tizenöt mértföldnyi távolságra tartotta a hajót a szigettől. Egyszer azonban, a mikor a szél látszólag egyetlen nagy táblába nyomta össze a jégdarabokat, Payer öt ember meg egy kutya kíséretében mégis megkísérelte, hogy a szigetet elérje. Mintegy három-négy órát gyalogoltak már egyfolytában, a mikor hirtelen sűrű köd szállott le reájuk. Az átláthatatlan ködben teljes lehetetlenség volt a tovább haladás és megfordultak, hogy visszatérjenek a hajóra. Igen ám, de hol fekszik a "Tegetthoff"? A sűrű köd lehetetlenné tette a legcsekélyebb tájékozódást. Órákon át kalandoztak ide-oda a jégen, a nélkül, hogy csak sejthették volna, hogy hol és merre járnak. A megfagyás, éhenhalás és vízbefúlás hármas rettenetes réme lebegett már előttük, a mikor végre hűséges kutyájuknak, Jubinálnak, örvendetes csaholása tudatta velük, hogy a "Tegetthoff" közelében járnak. A hűséges állat istenadta szimatja megmentette a hat ember életét, aki azért kockáztatta az életét, hogy megnézze, vajjon az a föld odafenn a Sarkvidéken bazaltból áll-e vagy trachitból.
A kísérlet veszélyességének ellenére azonban Payerék még néhányszor igyekeztek a szigetet elérni, de mindannyiszor eredménytelenül. Végre egyszer, október 31-én a szél oly közel sodorta őket a parthoz - mintegy három mértföldnyire - hogy most már legyőzhetetlenül hajtva attól a csaknem beteges vágyakozástól, hogy végre-valahára a szárazföldre lépjenek, a hajó összes emberei útra keltek a part felé. Helyenként mintegy tizennyolcz-húsz méter, magas jégtorlaszok zárták el az utat, másutt viszont olyan vékony volt a jég, hogy meglátszott rajta, hogy órákkal ezelőtt még víz állott a helyén. A nehézségek, sőt a halálos veszedelmek ellenére csaknem rohanva, lihegve törtettek a part felé. Lelkesült hurráh-val üdvözölték a partra lépést és a mint körülnéztek a földi paradicsomban, a mely után lelkük egész erejével vágyódtak, látták, hogy a paradicsom csupa merő szikla, hó és jég!
Mindegy. Azért mégis csak a Megváltás földje volt az a kietlen sivár hely. Hogyne; mikor szárazföld volt. Mozdulatlan, biztos föld; szilárd talaj a talp alatt. Hálából elnevezték "Wilczek sziget"-nek.
Időközben ismét beállott a sarki éj és a tudományos vizsgálatokat egyelőre beszüntették. Alig azonban, hogy pitymallani kezdett, márczius hó 10-én, (ezúttal csak százkét napig tartott az "éjszaka") Payer hat emberrel és három kutyával jól felszerelt szánon útra kelt, az előttük fekvő sziget tanulmányozására. A "Cap Tegetthoff" megmászása és a sziget északi részének kutatása volt a kitűzött czél. Öt napig tartott a kirándulás, a legsúlyosabb körülmények között. Az - 50° C hidegben csonttá fagyott minden élelmiszerük. A kenyér haraphatatlan és törhetetlen, kőkemény, ízetlen valamivé fagyott; ugyanígy a hús, a vaj meg a zsír. Ez utóbbiakból vésővel meg a baltával kellett a főzéshez szükséges mennyiséget levágni. A fa, a mellyel tüzeltek, kemény volt mint a csont és a higany oly keményr3e fagyott, hogy puskagolyónak használhatták volna. De nemcsak az élelmiszerük, hanem a kezük, lábuk meg az orruk és a fülük is lefagyott. Úgyszólván több időt töltöttek a lefagyott testrészek elevenre dörzsölésével, mint a gyaloglással. Rettentően kínozta őket az éhség meg a szomjúság, a sarki utazók e kettős réme. De főképpen a szomjúság. A poláris szél ugyanis meg a csaknem abszolute száraz levegő taplóra szárítja a száj meg a torok nyákhártyáit és úgyszólván kiszárítja a tüdőket. Az ételekhez csak hosszas és fáradságos előkészületek után juthattak, inni meg csak akkor lehetett, ha előbb felolvasztották a jeget. A legnagyobb önmegtartóztatás kell ahhoz, hogy a szomjúságtól állandóan gyötrött emberek, a fáradságos menetelésben kimerült és sokat izzadó gyaloglók ne vegyenek havat a szájukba szomjúságuk csillapítására. A szájba vett 35 - 40° hideg hó azonban éppen úgy éget, mint a tüzes vas és rendkívül fájdalmas gyulladást hoz létre a nyákhártyákon, a mely állapot persze még fokozza a különben is gyötrelmes szomjúságot. Ezért van, hogy még a gyakorolt és tapasztalt eszkimók is inkább szomjan halnak, semhogy megfagyott havat vegyenek a szájukba szomjuk csillapítására.
Nem csoda tehát, ha ilyen körülmények között Payer megelégelte a dicsőséget és öt napi menetelés után visszatért a "Tegetthoff"-ra. A sziget "rejtelmei" (a tudományos szempontokból vett rejtelmei) azonban sokkal inkább ingerelték Payeréket, semhogy ölbe tett kezekkel "lopták volna a napot". Az ölbe tett kezek úgyis lefagytak volna, a naplopás pedig nagyon gyenge "üzlet" lett volna, tekintettel arra, hogy a Nap abban az időben alig töltött néhány órát a horizonton. (Inkább mondhatnók, hogy ő maga lopta a Napot.)
Márczius 20-án Payer több emberrel hosszabb kirándulásra indult azzal a czéllal, hogy megállapítja a sziget északi kiterjedését. Élelmiszerekkel dúsan megrakott szánakkal indultak útra, a melyeknek vontatása a göröngyös, durva, barázdás jégen verejtéket kiütő nehéz munkát adott. Roppant óvatosan kellett előre haladniok, hogy sem a sűrűn váltakozó csatornákba, sem az egy-két méter magas, friss hófúvásba, vagy a frissen keletkezett, vékony jégtáblán be ne szakadjanak. Pihenések alkalmával boldogan bujtak be a rögtön felütött sátorba - "rögtön" alatt egy-két órai keserves munka értendő - a dermesztő hideg és fagyos szél elől. A mint aztán a ruházatokra tapadt jég és hó megolvadt, tűrhetetlenül kellemetlen nedvesség futott végig a ruhájukon meg a testükön, a mi viszont azonnal jégpánczéllá fagyott rajtok, a mint kényszerítő okoknál fogva csak egy percre kiléptek a sátorból.
Hogy gyorsabban haladhassanak előre, Payer megosztotta az expedicziót. A Hohenlohe sziget észak-keleti csúcsán, a Cap Schrötteren, - 81° 38' magasságban - hátrahagyta embereinek egy részét a nagyobbik szánnal, ő maga pedig egy tiszttel meg egy matrózzal tovább -haladt Észak felé. Czél: a szigetcsoport legészakibb szigete - Rudolf trónörökös földje - és a rajta elterülő Middendorff glecser megmászása.
Alig hogy az első nagyobb pihenés után útra keltek, súlyos katasztrófán estek át. Ugyanis egy glecseren átkelve, hirtelen megnyílt előttük a jégszakadék. Emberek, kutyák és szánok belezuhantak a 30 láb mély szakadékba. Payer és Orel sorhajózászlós voltak az egyedüliek, a kik a glecser tetején maradtak; minden segítő eszköz híján azonban nem segíthettek a lezuhantakon. Rohanva siettek tehát vissza az innen hat mértföldnyire fekvő Cap Schrötterhez, az expedicziónak ott hátramaradt embereihez, azokat segítségül hivandó. Négy és fél órával a lezuhanás után visszaérkeztek a katasztrófa színhelyére. Önfeláldozó munkával egyenként húzták föl a jégkriptába zuhant bajtársakat meg a hűséges kutyákat.
Íme egy klasszikus példája az osztrák-magyar haditengerészetben már akkor is dívó fegyelemnek meg derék legénységünk illemtudásának. A szakadékba zuhantak között u. i. volt egy matróz is, Zaninovich, a ki szintén mintegy hat óra hosszat feküdt lent a mélységben egy kiálló jégcsúcson fennakadva. Mikor a felszínre került, megdermedten és megrémülten a halálküzdelemtől, első szava az volt, hogy bocsánatot kért megmentőjétől és föllebbvalójától azért a korty rumért, a melyet odalenn a jégsírban a keze ügyébe eső rumos flaskóból húzott. De "caro mio capitano" magyarázá Zaninovich, "majd megfagytam a hidegben; az a rumosüveg pedig olyan csábítóan nézett rám a szánról a bundák közül. Azután még nem is reméltem többé, hogy valaha még a felszínre kerülünk. Tudniillik én meg a flaskó! Így hát azt gondoltam, hogy most már mindegy, hogy hol fagy meg az a korty rum: az üvegben-e vagy az én gyomromban" ...
Április 12-én, az Észak felé való menetelés utolsó napján elérték a Rudolf trónörökös sziget legészakibb csúcsát, a később oly sokat emlegetendő Cap Fligelyt, az Északi szélesség 82° 5' magasságában.
Itt "pompás" ebéddel, illetőleg egyetlen egy tál ételből álló "menu"-vel ünnepelték meg az elért sikert. Az egyetlen tál étel azonban, ha nem is "pompás", de határozottan érdekes összetételű volt. Állott az ugyanis kávé, rum és húskivonat csodálatos keverékéből.
Az expediczió megörökítéséül palaczkba zárt rövid jelentést hagytak hátra, a melyet egy sziklarepedésbe helyeztek el; az okmányt Antonio Zaninovich matróz, Eduard Orel sorhajózászlós és Julius Payer parancsnok írták alá.
A "Tegetthoff"-hoz április 21-én érkeztek vissza, a mely még most is a régi megdűlt helyzetében feküdt a Wilczek szigetnek egyik déli öblében.
Payer még indulás adta ki a rendeletet, hogy a míg ő odajár, azalatt a hajón maradtak tegyék meg az előkészületeket a hajó végeleges elhagyására. A "Tegetthoff"-on maradtak tehát szorgalmasan dolgoztak; befejezték magnetikus és csillagászati vizsgálataikat, útrakész állapotba helyezték a nagy csónakokat és becsomagolták az útravaló élelmiszereket.
Május 20-án kezdődött a "visszavonulás", illetve a hajó elhagyása és az indulás haza. A lobogókat hozzászegezték a rudjaikhoz, az okvetlenül szükséges tárgyakat felrakták a négy szánra és csónakra - minden szánon 700 kg élelmiszer volt elhelyezve - és búcsút véve a vígan pattogó lobogóktól, meg a halálra szorongatott szegény "Tegetthoff"-tól, elindultak.
Payernek az a számítása, hogy hét ember vontasson egy-egy szánt, már az első napon lehetetlenségnek bizonyult. Ellenkezőleg: ötször(!) kellett minden darabka utat megtenniök, hogy a szánakkal előbbre jussanak.
Ilyen nehéz körülmények között valószínűnek látszott, hogy ha már el is érik Novaja Zemlja szigetét, ez már olyan késő időre fog esni, a mikor a szokásos bálnavadászhajók már nem lesznek ott találhatók. Tehát egy újabb telelésre kellett előkészülniük. Erre való tekintettel más most kellett magukat begyakorolniok a kimaradhatatlan téli kosztra, melynek egyik lényeges alkatrésze természetesen olvasztatlan fókaháj és nyers hús lesz. Óvatosságból tehát Payer már most megkezdte a gyakorlatot, a mikor főtt húsuk és más "emberi" élelmiszerük még volt bőségben. Payer egy reggelen példaadásul valamennyi ember szeme láttára az éppen elejtett fóka testéből kivágott egy darab hájat és azt úgy ahogy volt, nyers állapotban megette a reggeli kenyér porciójához. Az őszinte Payer később megvallja, hogy szörnyű undorral hajtotta végre a hősi művet, de - legyűrte valahogy, és miközben az undortól és utálattól még kidülledtek a szemei, szavakkal nem győzte eléggé dícsérni a pompás falatot. A példa - még inkább azonban később az éhség - ragadós volt. Néhány héttel később a nyers fókaháj a rendes táplálékuk közé tartozott, sőt később már hiányzott nekik a fókaháj.
A szánokban töltött gyötrelmek nagy mértékben csökkentek az új tápanyag folytán. Sokat szenvedtek ugyan, de éhesek sohasem voltak. Sőt a leleményes parancsnok pazar kiállítású gulyást is kitalált, a melynek ingredientiái a következő tárgyak voltak: liszt, pemmikán, kolbász, kenyérmorzsa, fókahús, fókatüdő, vér és jegesmedvehús (!). Ha a gyönyörűségeket fokozni akarták, akkor - fókahájat is tettek hozzá. De ez csak ünnepnapokon történt. (Payer az étel elnevezésében tévedett. Ez az étel nem annyira a "gulyás" mint inkább a "székely gulyás" nevet érdemelte volna meg. Megj. Gáspár)
Június 17-én a szánokkal való küzködés - látszólag - véget ért: nyílt víz mutatkozott a láthatáron! Tehát végre valahára csónakba - az expediczió embereinek, matrózoknak inkább megfelelő járműbe - szállva haladhatnak előre, a mi a telivér tengerészeknek valóságos kéjutazásként tünt fel az eddigi "baromi" szánvontatás után.
Sajnos, csak alig öt kilométeres volt a gyönyörűség. A jég ismét elzárta az utat és a csónakokat ki kellett emelniök a vízből. Tehát elő ismét a szánokkal. A megszakadásig meggörnyedten vontatták a nyomorúságos nehéz járműveket és bárhogyan kínlódtak, nem haladtak előre. Ma, két hónappal az elindulás után, alig voltak 15 kilométer távolságban az elhagyott "Tegetthoff"-tól. Az átkozott déli szél ugyanis állandóan Északnak hajtotta a jégtáblát, a melyen ők dél felé meneteltek!!!
Payer és Weyprecht már-már a fölött tünődtek, hogy nem lenne-e jobb visszatérni a "Tegetthoff"-ra és ott bevárni a harmadik tél elvonulását, a mikor hirtelen a déli szelet északi szél váltotta fel. Némi friss remény csillámlott fel az emberekben; hinni kezdték, hogy talán jégtábláról jégtáblára szállva, aztán hol csónakon, hol ismét szánon folytatva az utat, talán csak mégis végigkoldulják magukat a 450 kilométer hosszú úton.
Úgy is történt. Augusztus 15-én az utolsó éjet töltötték a jég hátán és 16-án az istenadta gyönyörűséges, nyílt, szabad Óceán tárult fel a boldog tengerészek előtt. A jéghatár ugyanis ebben az évben kivételesen magasra - 77° 40'-re - vonult fel és éppen az állandó és jóságos déli szél nyomása által. Most már "előttük a pálya, előttük a szabadság"; de tessék is ám most már evezni, míg a tenyerekből kiserked a vér; sőt még azután is jó sokáig, nagyon sokáig. Sajnos a csónakok nagyon rosszul, azaz egyenlőtlenül voltak megterhelve; már a legkisebb mozgás is annyira himbálózásba hozta az9okat, hogy majdnem felfordultak. A kutyák azonban - három norvég és három wieni születésű eb - nagyon is eleven mozgásúak voltak és ugrálásukkal állandóan veszélyeztették a csónakokat. Sorsuk tehát elhatároztatott. Szükség i. i. már nem volt reájuk; eledel és víz úgy sem volt bőven; azután meg sokat mozogtak is; tehát nem maradt más hátra, mint hogy a hűséges szegény bajtársakat agyonlőjék. (Íme, a sarki kutyák mint "kifacsart citromok", vagy akár mint a "kötelességüket megtett mórok".)
Mostani czéljuk első sorban a Barent sziget volt, a hol - mint emlékezhetünk - a "Tegetthoff"-ot egy darabig elkísérő Wilczek gróf az "Isbjörn"-ön élelmiszer depot-t létesített a számukra. Onnan a Novaja Zemlja szigeteket tervezték elérni, abban a feltevésben, hogy ott bálnavadász hajókat fognak találni, a mely elviszi őket Norvégiába.
A Barent szigeteket azonban elmulasztották; az áramlás elhajtotta a csónakokat a szigetek mentén, a nélkül, hogy kiköthettek volna. Augusztus 18-án azonban elérték Novaja Zemlja szigetének északnyugoti fokát és 21-én a sziget nyugoti partján fekvő parányi Admiralitás sziget mellett haladtak el. a Sukhoy-Nos sziget közelében a hirtelen keletkezett vihar elválasztotta a csónakokat egymástól. A hosszadalmas evezés meg vitorlázás azonban már rettenetes unalmassá, sivárrá vált, az élelmiszerek is nagyon megfogytak. Fél adagra szorítva, alig volt tíz napra elegendő tápszerük. És előttük még egy rémségesen hosszú és bizonytalan kimenetelű tengeri út áll, a melyet nagyon megviselt rozoga csónakokban kell megtenniök.
Augusztus 24-én este éppen a Cap Britvin mellett haladtak el (Novaja Zemlja nyugoti partján, a sziget alsó harmada határán), a mikor egy kiálló szirtfokot megkerülve és bekanyarodva az öbölbe, a legelöl haladó csónakról örömrivalgás hangzott fel. Egy idegen - ötödik - csónakot pillantottak meg maguk előtt. Az idegen csónakban ülő két ember azonban még inkább meg volt lepve, a mint a négy csónak megjelent az öböl bejáratában.
Az idegen csónakban ülők oroszok voltak. Payerék követve az oroszok csónakját, az öböl kanyarulata mögött két orosz hajót pillantottak meg. A "Nikoláj" sóner parancsnoka, a ki hosszú és széles szakállával mint valami patriárcha állott a fedélzeten a többi szakállas orosz között, a legmesszebbmenő vendégszeretettel fogadta a mi derék hajótörötteinket.
A mint a hajóra léptek és Payer előmutatta azt a két ukázt, a melyet még Szt-Pétervárról kaptak, és a melyben a minden oroszok czárja megparancsolja alattvalóinak, hogy az ukázt felmutatóknak legyenek segítségére, páratlan látvány játszódott le a menekülők előtt: a hajón állók valamennyie levette a sapkáját és földig hajolt a felmutatott ukáz előtt! Így fogadják az orosz czárnak Sankt-Peterburgban adott parancsát Cap Britvinben, Novaja Zemlján is!
A fiumei születésű Pietro Lusina, a "Tegetthoff" fedélzetmestere és előbb kapitánya az osztrák kereskedelmi tengerészetnek, tudott keveset oroszul; ő tolmácsolta azokat a "legfrissebb" híreket, a melyek a magas Északon járó oroszok közölhettek a még magasabbról jövőkkel. Megjegyzendő, hogy a közlés dátuma 1872 augusztus 24-e. Tehát az első újdonság:
1. Egész Európában béke honol.
2. Ausztria-Magyarországon nagy az aggodalom a "Tegetthoff" sorsa miatt. Az orosz kormány felhívta valamennyi Északon járó hajó parancsnokát, hogy fürkésszen a "Tegetthoff" után. (Ez a parancs ott lógott a "Nikoláj" sóner parancsnoki kabinjának a falán.)
3. Ugyancsak Voronin kapitány, a "Nikoláj" sóner parancsnoka volt az a ki gróf Wilczekkel hazatértekor a Pecsora torkolatában találkozott.
4. III. Napoleon meghalt.
A "Nikoláj" parancsnoka Payer kérelmére szép szóért annyiba hagyta a halászatot és haladéktalanul megindult az osztrák-magyarokkal Vardöbe, Norvégiába. A szép szón kívül ráadásul azonban Voronin kapitány még a következő mellékdíjazásokat kötötte ki magának: a Payerék három csónakját, két Lefaucheux vadászfegyvert és 1200 ezüst rubelt.
Szeptember 3-án futott be a "Nikoláj" - árboczán az osztrák-magyar hadilobogóval - Vardö kikötőjébe. Vardöből a "Finnmarken" hajón tértek haza. Útközben még leadták Tromsöben egyik hű bajtársukat, a norvég Captain Olaf Carlsent, a kit - mint emlékezünk - induláskor ugyancsak itt vettek a hajóra mint jég- és szigonymestert. A derék norvég megérkezve imádott szülőföldjére, a lehető legnagyobb zavarba jutott. Ugyanis éveket töltvén a vegyes nyelvű osztrák-magyar matrózok között, mindenféle nyelven - németül, olaszul, horvátul illyrül és csehül - tudott beszélni, csak éppen norvégül nem."
