A XIX. század második felében a nagyobb tengeri hatalmak az erejük demonstrálása érdekében hosszú, földkörüli utakra kezdték küldeni hadihajóikat. Ezt nevezték "lobogómutogatásnak". A politikai és gazdasági kapcsolatok kiépítése mellett a hajók gyakran kaptak földrajzi felmérési feladatokat is, sőt többször előfordult, hogy egy kiküldött hadihajó legfőbb tevékenységét ez utóbbiak tették ki.
A feltörekvőben lévő Ausztria-Magyarország sem óhajtott kimaradni ebből a versenyből, és a lobogómutogatáson kívül az osztrák-magyar hadiflotta is küldött hajókat a távoli vizekre a világ alaposabb megismerése céljából. Többek között ilyenek voltak a "Saida" és a "Fasana" gőzfregattok csendes-óceáni útjai is. Ezeknek az Új-Hebridákon és a Salamon-szigeteken végzett kutatásoknak a folytatására vezényelték ki az "Albatros" vitorla- és gőzhajtású ágyúnaszádot a Csendes-óceán nyugati részére. Az "Albatros" 1895 elején indult el Polából azzal a fő feladattal, hogy pontos hidrográfiai adatokat gyűjtsön a Salamon-szigetcsoport szigetei közötti vízi utakról, továbbá meteorológiai, klimatológiai és mágnesességi megfigyeléseket végezzen, tanulmányozza a szigetcsoportok geológiai jellegét, valamint természetrajzi, etnográfiai és antropológiai tárgyakat gyűjtsön.
A geológiai kutatások vezetésével a bécsi cs. kir. Geológiai Társaság igazgatóját, Foullon Norbeck bárót bízták meg, aki már a "Saida" fregatt korábbi utján is folyatott hasonló tevékenységet az Új-Hebridákon és a Salamon-szigeteken.
Az "Albatros" pár hónappal az indulása után érkezett meg az ausztráliai Sydneybe, és Foullon Norbeck báró itt csatlakozott az expedícióhoz. Ugyancsak ebben a kikötőben készültek fel a salamon-szigeteki expedícióra és megszervezték a megfelelő szénellátást és a szükséges élelmiszer utánszállítást.
Az expedíció fő támaszpontjául a mintegy ötven évvel később, a II. Világháború során híressé és hírhedté vált Guadalcanal sziget keleti végénél lévő Marau Soundot jelölték ki, mely egy köralakban elhelyezkedő apró szigetek és korallzátonyok által körülzárt vízterület, mintegy a Guadalcanal sziget folytatása. Az egyik kisebb szigeten élt a környék egyetlen fehér kereskedője, a norvég Svenson kapitány, kinek "Siskin" nevű sónerét ki is bérelték az utánpótlások szállítására.
Mire az "Albatros" a Salamon-szigetek közötti hosszú cirkálása után 1895. július 25-én megérkezett a Marau Sound öblébe, a Sydneyben megrendelt szénkészlet és az élelmiszerek is ott voltak. A hajó készleteinek néhány napig tartó kiegészítése után az "Albatros" augusztus 3-án újból útra kelt, ugyanis Foullon báró a guadalcanali Lionshead és a Lammas hegycsúcsokat akarta megmászni.
Az "Albatros" parancsnokának, v. Mauler fregattkapitánynak azon terve, hogy az egyik közeli szigeten teherhordókat és vezetőket szerződtet, meghiúsult, főként azért mert a helyiek attól féltek, hogy az expedícióval felkeresett sziget lakosai bosszúhadjáratot indítanak ellenük. A toborzási kísérletek máshol sem jártak sikerrel, mígnem két falu, Tetere és Gora lakói lelkesedéssel vállalkoztak a munkára. Saki, Tetere királya rendelkezett egy, a brit "Royalist" parancsnoka által kiállított "bizonyítvánnyal" miszerint Saki a Guadalcanal egyik "leghatalmasabb uralkodója" és befolyása a sziget belsejéig terjed, emellett "az európaiak iránt barátságos érzelmű bennszülött". Gora királya, a Saki vazallusának számító Billi is felajánlotta a szolgálatait. Belesuma királya, Jonni Parramatta is csatlakozott hozzájuk, aki korábban, mint szénlapátoló szolgált a Sydney egyik öblében, a Parramattában dolgozó kotróhajón, (innen kapta a nevét), majd néhány teherhajón és így keveredett haza a három kunyhóból álló királyságába, uralkodni.
Saki király birodalma egészen a bozótlakók (bushmenek) által sűrűn lakott területig terjedt, ahol a Lionshead is feküdt. A bennszülöttek valószínűleg abban a reményben csatlakoztak az expedícióhoz, hogy azok aranyat rabolni mennek a gyűlölt szomszédaik területére, így ha velük tartanak, nekik is alkalmuk nyílik a bozótlakók gyilkolására. A "világot járt" Jonni Parramatta azonban csakhamar rájött, hogy az idegeneknek nem ez a célja, de a bőséges jutalom reményében Billivel együtt velük tartottak. Az expedíció augusztus 6-án indult el Foullon báró vezetésével és 27 emberrel, illetve négy helyi vezetővel. A báró a Balesuma és a Berande folyók között remélte elérni a hegységet. Az út kezdetben szavannákon át vezetett a tengerparttól kb. huszonnégy kilométerre elhelyezkedő Aroti falu felé, ahová másnap estére meg is érkeztek. Ez a falu már háromszáz méterrel volt a tengerszint felett.
Másnap Arotiból visszaküldtek nyolc matrózt és egy hadapródot a hajóra, mivel a gyaloglástól feltört a lábuk és nem tudtak tovább menetelni. Az expedíció maradéka a következő személyekből állt: Foullon báró és két szolgája, Krausz és Nickel, Budik Ferenc sorhajózászlós, mint katonai parancsnok, Armand de Beaufort hadapród, Neuper, Curčič, Kovačevič, Skoda és Maras altisztek, Chalaupka, Lovrič, Sepsič, Babič, Car, Scarčič és Wageman matrózok, Dokovič egészségügyi matróz, valamint Jonni Parramatta két emberrel és Billi. Ami a fegyverzetet illeti, tizenegy matróz és altiszt Mannlicher puskákkal volt felszerelve, negyven tölténnyel fejenként, míg a többiek pisztollyal.
Nehéz terepen haladtak és másfél nap múlva 950 méter magasságban a bennszülöttek által Tatube csúcsként ismert, kb. 1300 méter magas, rendkívül meredek hegy tövéhez értek. Foullon úgy határozott, hogy elsőként a Tatubét másszák meg, de a három-négyszáz méteres szintkülönbség leküzdésére és a visszatérésre tizenkét órát számolt, így az indulást másnapra halasztotta. Éjjelre a Tatube oldalának egyik kb. 100m2-es kiszögellésén táboroztak le. A plató két oldalát meredek sziklafalak alkották, a harmadikat pedig az az út amelyen jöttek. A sűrű növényzettel borított hegyoldalakról és a völgyekből hangos kiáltások hallatszottak, majd két idős bennszülött jelent meg a táborban, akikkel hosszas alkudozások után megegyeztek, hogy másnap reggel vezetőket biztosítanak a hegy megmászásához.
Másnap, augusztus 10-én az expedíció kettévált. A Foullon bárót kísérő csapatot Budik sorhajózászlós vezette, tagjai pedig Maras és Skoda altisztek, Car, Lovrič, Babič matrózok és a két szolga, Krausz és Nickel voltak. A többi nyolc Beaufort tengerészhadapród parancsnoksága alatt visszamaradt a táborban, a felszerelések őrzésére. Az előző este beígért három vezető napfelkeltére meg is érkezett, kb. húsz fiatal kíséretében. Reggel fél nyolckor indultak útnak és mivel nem hallották a sűrű erdőből az előző napi kiáltozásokat, nyugodtan kapaszkodtak felfelé a hegyoldalon. Az út egy ároknak nevezett mélyedésen át vezetett, amelyen átkelve egy kevésbé meredek hegyoldalra juthattak. Útközben több, tomahawkkal felfegyverzett bennszülött is csatlakozott a kísérőikhez. Az árok fenekén forrásra bukkantak és nekiláttak megtölteni a kulacsaikat vízzel, amikor az árok túlsó partján felbukkant bennszülöttek rátámadtak az expedícióra.
Foullon báró, Maras altiszt és Lovrič matróz mindjárt a támadás első másodperceiben súlyosan megsebesült a baltacsapásoktól. Az erős Krausz elkapta az ellenfelét és a saját tomahawkjával, ütötte le, míg Nickel, akit a hátán lévő műszeres táska megvédett egy fejszecsapástól leütötte Foullon támadóját. Budikot két bennszülött támadta meg egyszerre, de a sorhajózászlós mindkettőt lelőtte pisztolyával. Azután lelőtte Maras támadóját is, majd a Nickel által leütött de újból felugrott harcossal végzett. Az egy tömegbe csoportosult bennszülötteket már Budik néhány lövése is visszarettentette az újabb támadástól, de amikor pár másodperc múlva Skoda, Car és Babič, valamint a súlyos sebesült Lovrič pusztítót tüzelésbe kezdett a puskáiból, a támadók megfutamodtak. A lenti táborból vad puskaropogás jelezte, hogy őket is támadás érte.
A vadak eltávozása után Budik elsősegélyben részesítette a sebesülteket. Foullonnak a nyakszirtén tátongott egy óriási seb, Marasnak a homlokát hasították ketté úgy, hogy kilátszott az agyveleje és állandóan elájult, Lovričnak pedig egy baltacsapás kihasított egy darabot a tarkójából. Ezután visszaindultak és kétórai nehéz, küzdelmes vánszorgás után elérték a tábort. Beaufort hadapród, Dokovič egészségügyi matróz, Chalaupka matróz és a bennszülött vezetők egyike holtan feküdt a földön, míg Neuper, Curčič, Kovačevič és Sepsič matrózok súlyosan megsebesültek, Jonni király pedig könnyebben.
A tábort is ugyanolyan módon érte támadás, mint a fentieket, és azzal egy időben. Chalaupka és Dokovič a tábor két bejáratánál őrködött, Wageman pedig a gúlába rakott fegyverek mellett állt. Nem messze onnét tartózkodott a többi matróz tíz-tizenkét bennszülöttel, Beaufort hadapród pedig néhány lépésre tőlük a völgybe vezető úton állt. A völgy felől és a hegy irányából odalopózott bennszülöttek egyszerre rohanták meg a tábort, így Beaufort, Chalaupka és Dokovič már az első pillanatban a támadók gyűrűjébe került, akiknek egy része a tábor közepén fekvő matrózok és a fegyvergúla felé rohant. Wageman azonnal tüzet nyitott és megakadályozta, hogy a fegyverek az ellenség kezére kerüljenek, a többi matróznak azonban utat kellett törni a fegyvergúlához. Amikor a matrózok felkapták a puskáikat, azonnal lelőttek mindenkit, aki nem menekült, de a hadapród és a két matróz addigra belehalt a testüket ért számtalan baltacsapásba. A bennszülöttek közül sokan elestek a többi pedig megfutamodott.
Budik a táborba érve azonnal őrvonalat állított fel a még harcképes és a könnyebben megsebesült emberekből, majd a sebek ellátásával foglalkozott. Foullon báró azonban minden igyekezete ellenére hamarosan elhunyt. A völgyekből felhallatszottak a gyülekező kannibálok harci dobjai, és Budik egy újabb támadástól tartva elhatározta, hogy azonnal megkezdik a visszavonulást. A sziklás talaj és az ásóeszközök hiánya miatt a halottakat nem tudták eltemetni, magukkal sem vihették őket a járóképtelen sebesültek miatt, így hát a négy elesettet vitorlavászonba göngyölték és lombokkal meg falevelekkel takarták be.
Délben indultak el és hat órás küzdelmes menetelés, és a sebesültek rettenetes szenvedései után megtették az Arotiig vezető út felét. Itt megálltak éjszakázni. Erős őrséget állítottak, mert mindenhonnan a bennszülötteket hallották, de a támadásuk elmaradt. Másnap kora hajnalban indultak tovább, hogy Arotit elérve minél hamarébb kikerüljenek a bozótlakók területéről, ahonnét hírnököt küldhetnek az "Albatros"-ra. Nagyon nehéz terepen haladtak és voltak helyek ahol a sebesülteket nem lehetett átemelni az akadályokon, így hát tolni és húzni kellett őket. Rengeteg kínlódás és szenvedés árán érkeztek meg estére a faluba, ahonnét a lakosság mind elmenekült.
Másnap, augusztus 12-én hajnalban Budik útnak indította a sebesülése ellenére is lelkesen vállalkozó Jonnit egy levéllel a hajóra. A hűséges király délután háromig megtette a partig vezető huszonnyolc kilométeres utat és egy kenuval az "Albatros"-hoz evezett. A fedélzeten átadta a levelet, majd kimerülten összerogyott. A hajó parancsnoka azonnal harminc megfelelően felfegyverzett és a szükséges felszerelésekkel ellátott embert küldött ki Bublay Ferdinánd és még két tiszt parancsnoksága alatt, illetve a hajóorvost. A bennszülöttek nem mindig logikus gondolkodását ismerve a parancsnok attól tartott, hogy azok a hajót is megtámadhatják, ezért harckészültséget rendelt el. A parti különítmény azzal a paranccsal indult, hogy semmisítsen meg mindenkit, aki az útjába áll, egyesüljön Budikkal és minél előbb térjen vissza a hajóra.
Bublay sorhajóhadnagy és csapata erőltetett menettel még éjfél előtt elérte Budik táborhelyét, aki a nap folyamán néhány kilométerrel közelebb húzódott a parthoz. Az orvos azonnal nekilátott a sebesültek ellátásához, vacsorát főztek és ágyat vetettek a sérülteknek.
Másnap délelőtt érték el a hajót, de pár órai pihenés után ugyanaz a különítmény megint útra kelt, hogy felkeresse a küzdelem színterét. Más csapattal nem tudták felváltani őket, így hát nekik kellett megkísérelni a halottak visszaszállítását, vagy a helybeni rendes eltemetésüket. Kérdéses volt, hogy az őserdővel borított hegyi terepen megtalálják-e a küzdőteret, továbbá, hogy a fáradt emberek képesek-e végrehajtani a feladatot. Újabb támadástól nem igen tartottak, mivel Budik szerint a bennszülöttek az ő csapatát sem támadták volna meg ha ismerik a tűzfegyverek hatását. A vadak valószínűleg csak tompa ütőfegyvereknek tartották a puskákat, mivel azelőtt még sohasem láttak ilyet.
Bublay már augusztus 15-én eredmény nélkül tért vissza. A csapata teljesen kimerült. Az időközben beállt nagy esőzések által megduzzasztott hegyi patakok és vízesések miatt lehetetlen volt Arotitól követni az első expedíció útját, és nagy kerülőket kellett tenniük. A rengeteg mély szakadék között el is tévedtek és az erejük végső határáig eljutva, visszafordultak. Augusztus 16.-án gazdagon megajándékozták Tere falu lakóit, főként a derék Jonnit, majd elindultak a Marau Sound felé. Itt akarták kivárni, míg a sebesültek annyira felerősödnek, hogy kibírják az Észak-Ausztráliába vezető hosszú utat. Hetek múlva keltek át Ausztráliába és a Cooktownba való megérkezésük után három nappal Maras altiszt belehalt a sebesülésébe. Mivel a "Siskin" sóner, mellyel a jelentéseiket küldték az Európába való továbbításra, valami hiba miatt nem érkezett meg Brisbane-be, a hajó parancsnoka táviratilag tett jelentést az eseményekről.
Ekkor újabb csapás érte a hajót, kitört a malária, melynek csíráit valószínűleg még a melanéziai cirkálásukon szedték össze. Ebből adódóan az egészségügyi állapot javítása céljából az "Albatros" huzamosabb ideig tartózkodott Új-Dél-Walesben, és Hobartban, Tasmánia szigetén. A következő évben újból meglátogatták a Salamon-szigeteket és megtudtak néhány részletet az expedíció tragédiájáról. Többek között azt, hogy a támadást két törzs hajtotta végre, melynek során mindkét főnök és negyven harcosa pusztult el a matrózok puskáitól. Az "Albatros" ezután még közel egy évig folytatta tudományos kutatásait a melanéziai szigetek között, de semmiféle kellemetlen eseményben nem volt része.

Néhány évvel később az osztrák-magyar "Leopard" torpedócirkáló díszes emlékkövet szállított a Salamon-szigetekre és ott helyezték el ahol a bajtársaik elestek. A bátor harcosok és a tudomány elismert képviselőjének tiszteletére emelt emlékművet a haditengerészetnél szokásos szertartással állították fel.

V. A.