A Sve Dagon pagodában
(1975.)
Februárban így még nem izzadtam. A párás meleg szinte nyomta az embert és a verejték nem tudott elpárologni a bőrömről. Csak az előbb léptünk ki a Petőfi légkondicionált felépítményéből és már a járólépcsőn lefelé haladtunkban dőlt rólunk a víz.
Hiába, Burma már igazi trópusi vidék, Rangoon pedig a tengertől is jó messzire található az Irravady folyó deltájának egyik mellékágában. Egy teljes napba telt mire felértünk ide, bár az utat két részletben tettük meg, ugyanis csak dagály idején lehetett hajózni, amikor a folyó vízszintje jócskán megemelkedett. A két dagály között egy megfelelő vízmélységű horgonyzóhelyen kellett várakoznunk. Az éjszakai állás alatt a folyó partján élő rablók (nappal békés helybeli földművesek) kihasználva azt a rövid időt, míg az egyik watchman (ugyanis dupla őrséget adtunk) a körútján hátrament, felmásztak a horgonyláncon. Az orrfedélzet alatti kötélraktár nyílását feltörve már az egyik orosz gyártmányú, rettenetesen kemény és kezelhetetlen, vastag műszálas kikötőkötelet kezdték kihúzni, amikor az éppen előresétáló Bócman felfigyelt a mozgásra. Odaszólt, mire megcsúzlizták. Később megtaláltuk a lövedéket, egy nagy anyacsavar volt. A kiabálásra többen is előrefutottak, mire a gazemberek leugráltak a kb. tíz méterre felmagasodó hajóorról a vízbe. Ezután még erősebben és éberebben őrködtünk, de örültünk, hogy másnap reggel továbbindulhattunk Rangoon felé.
Délután kikötöttünk és előkészítettük a raktárakat. Innen a kikötőből nem sokat láthattunk a városból, csak néhány pagoda kimagasló tornyát. Az egyik, mely egy kisebb dombon állt, igen felkeltette az érdeklődésünket. Zs. akinek szabad volt az estéje kiment körülnézni, és szerzett egy angol nyelvű turista kalauzt. Másnap reggel úgy gondoltam én is kimegyek, hiszen estig szabad voltam. Megbeszéltük páran, hogy együtt megyünk, Zs. a kambuzer, Frici az egyik pincér, B. a hajóács és én. Zs. hozta a könyvét, melyet még a reggeli előtt átlapoztunk.
A járólépcsőn leérve körülnéztünk a papírhulladékkal borított mocskos rakparton, hogy merre lehetne a legkönnyebben átkelni a szeméthegyeken. Átfurakodtunk a rakodómunkások tömegén, akik a parti raktárakból vállukon egy-egy zsákkal szaladtak a hajónk oldalához és mindegyikük egy kb. tizenöt centi hosszú, érdekesen faragott színes pálcikát vitt a kezében. A pálcikát a raktár ajtajában nyomták a markukba, majd amikor a zsákjukat a hajó oldala mellett lerakták az emelő hevederbe, a színes fácskákat egy a sarkán guggoló ember előtt kiterített vászon darabakára dobálták. Az a pálcikákat tízes csomókba kötötte, majd félretette a köteget. Igen jó rakományszámlálási módszernek tűnt.
A kikötőt elhagyva hamar beértünk a városba és először a parti sétányon mentünk egy ideig. Mindenhol buján zöldellt a trópusi növényzet, de látszott, hogy a valamikor rendezett parkocskákkal manapság nem sokat törődnek. Az út menti épületek még magukon viselték a korábbi brit gyarmatosítók bélyegét, de nagyon szomorú látványt nyújtottak lepusztult állapotukban. Először úgy véltük lakatlanok, de közelebb érve mindegyikben hemzsegtek az emberek. A földszinten kisebb-nagyobb boltok helyezkedtek el, míg az emeleteken a leszakadt ablaktáblák elénk tárták a lakók családi életét.
A hőség ellenére rengetegen voltak az utcákon. A legtöbbjük helybeli burmai, de akadt itt bőven hindu, maláj és kínai is. Szinte mindenki szivarozott, még a gyerekek szájából is zöldes színű kb. tizenöt centis szivar lógott. A rothadó gyümölcshéjak és az úttest szélén csordogáló víz, meg a sok szabadtűzön sütögetett számunkra ismeretlen húsféleség szagából is erősen kirítt ezeknek a szivaroknak rettenetesen csípős és vad „illata”.
Azt már indulás előtt elhatároztuk, hogy feltétlenül felmegyünk a kis dombon álló Sve Dagon pagodába, így letértünk jobbra egy szélesebbnek tűnő utcába. Az enyhén emelkedő utat szegélyező elhanyagolt épületek között hirtelen felfedeztünk egy postát. Rövid tanakodás után az ajtó nélküli bejáraton beléptünk a zsúfolt helyiségbe. Érdeklődésünkre, hogy képeslapokat és bélyeget szeretnék vásárolni, vagy tizen is mutogatni kezdtek és odavezettek a megfelelő pultokhoz. Mondhatni nagyon barátságosan viselkedtek, és egyáltalán nem kéregettek, mint azt korábban sok helyen tapasztaltuk. Gyorsan megírtuk a lapjainkat és egy másik pultnál bélyegeket vásároltunk a kövérkés, vidáman szivarozó nőtől, akinek az arca, akár a legtöbb nőé, vastagon be volt kenve valami sárgás agyaghoz hasonlító masszával. Először azt hittük, hogy ez valami díszféle, bár igen rondának és gusztustalannak találtuk. Csak jóval később tudtuk meg, hogy a hőség és a napsütés ellen védik így az arcukat. Megelégedetten léptünk ki a posta ajtaján a tűző napra, hiszen letudtuk a kötelező levél és lapfeladásokat. (Mindamellett később kiderült, hogy egy levél vagy lap sem ért haza. A magukat szocialista Burmát építő embereknek tituláló burmai hatóságok úgy látszik csak a postai bevételt tartották szem előtt, a küldemények továbbításával már nem foglalkoztak.)
Tovább poroszkáltunk a domb és a rajta lévő pagoda felé és hamar a város széléhez értünk. A házak elfogytak csak egy-egy rozzant kunyhó árválkodott a különféle pálmák alatti magasra nőtt fű között. Az út menti erdő igen változatos képet mutatott. Volt ott pálmafa, lombos fa, magas bokrok és fentről hosszú indák lógtak az ágakról.
- Na Frici, mennyiért mennél be a fák közé? – kérdezte a hajóács a pincértől.
- Nem tudom, de igen sokat kéne fizetned, hogy megtegyem – felelte Frici. – Van ott talán még sárkány is. De esetleg Zs. bemenne. Ő nagyon bátor.
- Nem bátor, csak vak. Félig – vigyorgott a kambuzer.
Hamarosan a domb aljához értünk, ahonnét széles lépcsősor vezetett fel a pagodához. A két oldalát faragott kő mellvéd alkotta, melyek tövében rengeteg embert ült és füstölőket, gyertyákat, színes papírgömböket árult nem kis hangzavarral. Lassan kapaszkodtunk felfelé.
- Hát mire itt a hívők felérnek, addigra a bűneik nagy részét már le is vezekelték – nyögtem lihegve és az arcomat törölgettem egy nagy zsebkendővel.
- Nyugi Vanek! - (A Vanek én voltam.) – vígasztalt a hajóács. – Mindjárt fent leszünk.
Tényleg. A lépcsősor befutott valami tetőzet alá és ott folytatódott. Beléptünk az árnyékba és rengeteg szandált, cipőt vettünk észre a lépcsők két oldalánál a kövön. Láttuk, hogy az előttünk haladó burmaiak kilépnek a papucsaikból, melyeket kirugdosnak oldalra, és mezítláb mennek tovább.
- Álljunk meg fiúk! Itt le kell venni a cipőt! – rikkantotta Frici.
- Jól van, de én nem hagyom itt. Még elviszik – felelte Zs.
- Vannak reklámzacskóink. Beletesszük és magunkkal visszük – jelentette ki B.
Így is tettünk. Világéletemben utáltam mezítláb járni, de nem tehettem mást. Kissé idegenkedve lépegettem a szemetes lépcsőn tovább, míg beértünk a domb tetején körbefutó várfalhoz hasonló építmény széles kapuján. A látvány megérte a fáradtságot. A domb szélét szabálytalan köralakban szegélyező fal belső oldalán egymást érték a kisebb-nagyobb szentélyek, melyek legtöbbjében egy rakás ember kuporgott. Imádkoztak, beszélgettek, sőt volt ahol egész családok foglaltak helyet és vígan falatoztak. A felnőttek füstölőket égettek, míg a gyerekek össze-vissza szaladgáltak. Az élénk, főleg piros és vörös, illetve arany színek szinte már bántották az ember szemét. A domb közepén állt a hatalmas nyeles haranghoz hasonlító, aranylemezekkel borított legalább 35 m magas főszentély. A hagyomány és a hit szerint minden pagodában egy ilyen óriási harang alatt őrzik Buddhának valamilyen relikviáját. Ezen korábban már elgondolkoztunk. Nem tudtuk ugyan mennyi pagoda lehet a világon, de ha mindegyikben van egy foga, hajszála, vagy körme, vagy egy apró csontdarabkája, nos akkor… ? A központi szentélyt kisebb-nagyobb kápolnák, tornyocskák vették körül, melyek legtöbbjét vagyonos hívők emelték felajánlásból. Mindegyik gazdagon aranyozott, igen cifra volt. A jellegzetes hegyes csúcsos végeik körül apró fémlemezkék lógtak, melyek a szellőtől egymáshoz verődve halkan csilingeltek. Annyi kis szentély volt, hogy már több sorban vették körül a főszentélyt. A kápolnák mellett nagyon sok bizarr szobor állt, állatok, torz pofájú sárkányok, valamint rengeteg Buddhát ábrázoló szobor. Buddhát sokféle helyzetben mintázták meg, de a legtöbb az ölbe tett összekulcsolt kezekkel a lábszárain ülő, ún. gondolkodó Buddha volt. A szemünk szinte belefáradt a számunkra szokatlanul díszes és színes látványba. A központi rész és a külső fal melletti kis szentélyek közötti sima kövekkel borított tágas területen, ahogy azt már említettem, élénken nyüzsögtek az emberek. Láttunk néhány turistát is, de a legtöbbjük helybeli hívő volt. Itt-ott felvillant egy-egy szerzetes élénk narancsszínű ruhája, amint lehajtott fejjel igyekeztek valahová.
- Gyerekek – szólalt meg Frici. – Mozduljunk már, mert teljesen odasül a talpam.
Való igaz. A tűző napon átmelegedett sima kövek igen kellemetlenné kezdtek válni. Elindultunk és időnként meg-megálltunk fényképezni. Szép lassan körbejártuk a központi szentélyt, és az egyik helyen valamit locsolhattak, mert több hatalmas víztócsa csillogott a kövezeten. Mintha összebeszéltünk volna, mindnyájan belegázoltunk és kéjesen hűsítettük a talpainkat.
- Ha nem templomban lennénk, én mindjárt dagonyáznék egyet - jelentette ki Zs.
- Nem biztos, hogy a hívők ezt elnéznék – mordult fel B.
- Miért? Nézd csak! Ezek itt heverésznek, eszegetnek, a gyerekek meg labdáznak - mutatott Zs. a külső szentélyek előtti burmaiakra.
- Hát ők itthon vannak, mi pedig csak hitetlen külföldiek vagyunk – hunyorgott Frici a szemüvege mögül. – Jobb nem provokálni őket.
A lábfürdő után hamarosan visszaértünk a kiindulási helyünkre, amikor B. és Frici kitalálta, hogy visszamennének még a túloldalra lefényképezni valamit. Zs. velük tartott, én viszont nagyon jól éreztem magam a kapubejárat árnyékában jóval hűvösebb kövezeten.
- Majd itt megvárlak benneteket – mondtam és azon gondolkoztam leüljek-e valahol a kőre, de végül mégsem tettem. A sok járkáló burmai közül egyszer csak odalépett egy meghatározhatatlan korú, de már eléggé idős ember. Egy darabig nézegetett, majd látva, hogy jámboran csak az izzadtságomat törölgetem és nem harapok, érthető de furcsa akcentusú angolsággal megszólított.
- Bocsásson meg, de ön turista?
- Nem – feleltem, ugyanis nagyon utáltuk és sértésnek is vettük, ha turistának néztek bennünket. – Tengerész vagyok.
- Ó, hát ön nagyon szerencsés.
- Igen? Ugyan miért? – kérdeztem.
- Azért mert itt lehet, és láthatja ezt a szent helyet.
- Igazán? Ezért?
- Hát persze. Ez India legszentebb Buddhista temploma. (Az útikalauz csak Hátsó-India legszentebb helyeként emlegette, de nem akartam vitatkozni.)
- Igen? És miért az?
- Mert itt őrzik Buddha haját!
Na ezt nem szabad kétségbe vonni. Legalább is nem itt és most.
- Fantasztikus!
- Igen, igen. Nagyon szent hely. Minden hívő vágya, hogy az életében egyszer elzarándokoljon ide. Ön pedig itt van. Messziről jött? Szabad tudnom honnan érkezett? Amerikából?
- Elég messziről, de nem Amerikából, hanem Európából.
- Melyik országból?
- Egy kis országból. Nem biztos, hogy hallott róla. Magyarországról.
- Persze hogy hallottam róla. Közép-Európában van, fővárosa Budapest. Van egy nagy folyója és egy híres tava, a Balaton.
Nagyon bamba képet vághattam, mert az öreg kissé elmosolyodott.
- Talán járt az országunkban? – nyögtem ki nagy nehezen.
- Nem, nem. Én nem mozdultam ki Burmából soha.
- Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik? Talán tanár? – kérdeztem, bár az öltözéke nagyon szegényesnek tűnt.
- A mezőgazdaságban dolgozom. Van egy kis földem, 20 acre (kb. 8 hektár).
- Hol hallott Magyarországról?
- Még az iskolában, azután pedig sokat olvastam. Még most is sokat olvasok.
- Hát ez szinte hihetetlen. Örülök, hogy találkoztam valakivel, aki tudja, hogy egyáltalán a világon vagyunk.
- Én is nagyon örülök a beszélgetésnek. Látom, jönnek vissza a társai. Minden jót és járjon szerencsével! – búcsúzott az idős ember és jól megrázta a kezem, majd eltávozott.
- Hát te kivel haverkodtál össze? – érdeklődött Zs. és az öreg után nézett.
- El sem hiszitek, de ez az ember tudta hol van Magyarország, mi a fővárosa, meg minden – és beszámoltam a rövid beszélgetésünkről.
- Na ez igazán érdekes – jegyezte meg Frici. – Kéne csinálni odahaza egy felmérést valamelyik TSZ-ben, vajon hányan tudnak egyáltalán Burma létezéséről?