(1977) Mirko bácsi (az embernek húsz és harminc között a hatvan körüliek mind bácsik) tehetetlenül tárta szét inas karjait. - Nye igyot! - kiáltott fel a raktárból a fedélzeten álló első tisztünknek. - Persze, hogy nye igyot! Jebali az egész sort! Bogati...! - harsogta vissza Péter, nem éppen dicsérő horvát szavakat keverve a magyarhoz. A lapos, sötétzöld faládák már megtöltötték a IV-es raktár háromnegyed részét, de az egyik felső sor szélénél, a hajó oldallemezei mellett majdnem egy ládányi hézag tátongott. A rakodómunkások már kimentek a partra és a kantin felé ballagtak a kikötőn átfújó friss április szélben. Ebédszünet. Csak az öreg ácsmester maradt lent a raktárban és deszkahulladékokat tömködött a ládák közötti hézagokba, nehogy azok később, a hullámok hatására meginduljanak. A bőséges ebédtől feszülő hassal békésen készülődtem leváltani az első tisztet. Kinéztem a partra. A tehervagonok között csak a fegyveres őrt láttam a sudárnövésű tűzoltóval beszélgetni, aki a ködvágóját hetykén félrevágva gesztikulált a katonának, de a szavait elsodorta a hegyek felől lezúduló szél. Egy órányi nyugalom, állapítottam meg elégedetten, és addig nem kell a rakodókkal veszekedni. Odaléptem a raktárnyílás szélén könyöklő Péterhez. - Átveszem. Hol a számlálófüzet? Mennyit raktak be eddig? - Nézd azt a vén bakkecskét! - hördült fel az első tiszt, meg sem hallva, amit kérdeztem. - Lazán rakták be azt az egész sort, most meg át akar verni, hogy nem fér be oda még egy láda! Ugorj le a watchmannal (ügyeletes matrózzal) és feszegessétek odébb azt a párat, hogy az is beférjen! "A fene egye meg!" gondoltam elkeseredve. "A rakodókat, az öreget, de legfőképpen Pétert! Oda az egy órai nyugalmam! Ráadásul milyen nehéz teli hassal lemászni!" - Oké! Megyek - feleltem. - Jó étvágyat. - Köszi! Mondta és eltűnt a felépítmény ajtajában. Odaintettem a járónál támaszkodó Palinak. - Gyere! Lemegyünk a négyesbe - majd leereszkedtem a búvónyíláson. Odalent Mirko bácsi éppen a felmászáshoz készülődött. A vitatott hézagot addigra már teleszórta mindenféle deszkadarabbal és laposakat pislogva kotorászott a szerszámos zsákjában. - Csekáj máló! Ovaj nye dobro! (Várj egy kicsit! Ez nem jó!) - Za sto? (Miért?) - Na idefigyelj öreg! Ovaj nye dobro. Maló radu i budet dobro. (Kis munka és jó lesz.) - Nye igyot! - védekezett Mirko. - Igyot, igyot, csak odébb kell lökni néhány ládát és az is befér. Pali, a matróz már fel is kapott egy hosszabb deszkát és nekiláttunk egyenként odébb feszegetni a sort. Az öreg hunyorogva figyelt, majd amikor az utolsó hézag eléggé kitágult, sietve becsúsztatta a kb. 50 kg-os ládát. - Na látod, hogy igyot! - csapott a vállára Pali. Mirko felszisszent, majd szürkéskék szemeit felemelve megszólalt. - Dobro, dobro. (Jól van, jól van.) Ti dolgoz kicsi, én sok. Én fárad. - Mirko bácsi! Te tudsz magyarul? - Kicsi tudom. Po máló. - Hol tanultad? - Dolgoz velem kevés magyar. Régen. Luka Rijeka. - Aha, értem. És hol laksz? - Most itt, Dalmácija - és ezzel felfelé kezdett mászni a vaslétrán. Követtük. A fedélzeten körülnézve észrevette a tűzoltót, aki ezalatt feljött a járón. Odament és visszakérte tőle az öngyújtóját meg a cigarettáját, melyeket a robbanás- és tűzveszélyes rakomány miatt a hajóra lépés előtt le kellett adniuk. A sötétszürke egyenruhás, jó negyvenes férfi mondott neki valamit, majd előhúzta a kért holmikat egy zsákocskából. - Hvala (köszönöm) - vette át az öreg, azután elköszönt tőle, - Dobrizsgyényija Ilja, - és lement a partra. A tűzoltó intett és az eget kezdte fürkészni. A kopár hegyek felől szürkés felhők gomolyogtak. Egy darabig a hasas dunyhákhoz hasonlító felhőket bámulta, majd megszólalt. Nem értettem mit akar mondani, mire lassabban, tagoltan elismételte és mutogatott hozzá. - Budet kisa. Imam kisa, nemam radu. (Eső lesz. Ha esik, nincs munka.) - Áhá! Razumim. Értem. Boldog mosoly ült ki Ilja arcára. - Razumis? Dobroje. A tűzoltónak igaza lett. Még le sem telt az ebédszünet és máris zuhogott. Alig tudtuk a csörlővel idejében berántani a raktár fedelét. A hideg szél ferdén verte az esőt a felépítmény homlokfalára, én pedig a folyosóra behúzódva figyeltem az egy óra után visszatérő rakodómunkásokat. Lassan, ráérősen csoszogtak a sártengerré vált rakparton. Nem siettek, hiszen tudták ilyen időben nem dolgozhatnak. Így a napi keresetük ugyan valamivel kevesebb lesz, de nem mérgelődtek, hiszen a veszélyességi pótlék szépen megnyomta a bérüket. Betelepedtek a tallyman kabinba és egy darabig ott hangoskodtak, majd hirtelen felkerekedtek. A fedélzeten elkaptam az öreg Mirkot. - Mirko bácsi! Vége? Danas nema jos radu? - Igen, igen. Ma nem dolgoz több. Finis. - Hvala. Dobrizsgyényija. - Zsgyényija. Vacsora után Péter bejött a kabinomba. Normális utcai ruha feszült kissé hízásnak indult termetén. - Nem jössz ki a faluba? - érdeklődött. - Bedobunk egy-két sört és megnézünk valami mozit. Hm. Nem rossz! Ebben az időben és ebben a kikötőben nem is lehetne jobb programot csinálni. Mozi ugyan csak egy van, az is a hadsereg kultúrházában. Egy éve ott láttam a "Pokoli tornyot". - Oké! Menjünk! - Felkaptam az orkándzsekimet, pénzt raktam a zsebembe és készen is voltam. - Így jössz? - Így hát. Én csak Harmadik vagyok, nem Első. Neked kell tekintélyt tartanod. - Na menj a fenébe! - Ne inkább a moziba? Az eső már éppen csak szemerkélt. A szűk öblöt szegélyező kopár sziklák nedvesen csillogtak a városka odaszűrődő fényében. Átbotorkáltunk a vasúti síneken és hamarosan a kapuhoz értünk. Az őrnek felmutattuk a partra lépési engedélyeinket, aki unottan intett, mire eltocsogtunk mellette a gödröcskékben felgyülemlett pocsolyák vöröses-barnás vizében. Jobbról a II. Világháborúban híressé vált folyócska torkolata felől tömény halszagot sodort felénk a szél. - Bejöttek a halászok - jegyezte meg az Első, csak hogy mondjon valamit. Ritkásan épült panelházak között ballagtunk a település központja felé. A nedves, félhomályos utcákon alig járt valaki és valamiféle kitaszítottság érzés kerített a hatalmába. Jól ismertem ezt a hangulatot, mely nagy rokonságban állt a kivert kutya kedélyállapotával. Ilyenkor oda kell menni, ahol sokan vannak, és az egyik ilyen legjobb hely a kocsma. Nem kellett sokat mennünk. - Ez megfelelne - mutattam egy csillogó-villogó, csupa acél és üveg épület földszintjén lévő, lilás Bar feliratra. - Hát persze. Menjünk be, - felelt Péter és megtermett alakja az ajtó irányába lódult. Szerettem ha ő megy be elsőnek, mert sohasem lehet tudni... Egyszer Indiában... A hangzatos Bar felirat egy közepes színvonalú kocsmát takart. Ismertük, hiszen sörözgettünk már itt korábban is, de a máskor tiszta kövezetét most vastag sár borította. A füst, mint rendesen, félhomályba burkolta a zsúfolásig megtelt és amúgy sem világos helyiséget. - Hát itt csak sörös ló módjára fogunk iszogatni - szóltam a társamhoz, amikor észrevettem a kék munkásköpenyében az egyik asztal mellett üldögélő Mirko bácsit. Az öreg is meglátott bennünket és valószínűleg megszánta a tipródásunkat. - Dozsgyi ovde! (Gyere ide!) Ti kettő - integetett élénken és odébb húzódott a kemény fapadon. Az asztalka túlsó oldalán ült Ilja, a tagbaszakadt tűzoltó egy mellette szinte törpének ható húsz év alatti suhanc társaságában. Ő is vigyorogva bólogatott. - Dobri vecse! - köszöntünk és letelepedtünk az öreg mellé. - Pivó? - kérdezte Péter a többiektől, ugyanis látta az asztalon katonás rendben összetologatott sörösüvegeket. - Ne treba! (Nem kell!) Io pagare! (Én fizetni!) - csapott önérzetesen mellére a tűzoltó. - Razumis? - Nem, nem - állt fel Péter és a pulthoz indult. Ilja dühös káromkodásba tört ki. Láthatóan nem tetszett neki, hogy mi akarjuk meghívni őket és rémesen forgatni kezdte az alkoholtól már kissé ködös szemeit. Mirko csitítgatta, de nem sokra ment vele. Végül nekem kezdett el magyarázni szerbül és olaszul. Nem értettem belőle semmit, csak a picskukat meg a matyeriket. Meglepő fordulattal fejezte be a mondókáját. - Kurva madjarszka! - harsogta. - Te meg kurac szerb! (F... szerb) - vágtam vissza kissé meggondolatlanul és vártam, hogy hatalmas mancsa felém lendüljön az asztal felett. Ehelyett meghökkenve bámult rám. Észrevettem, hogy Péter már visszafelé igyekszik a sörökkel és ettől felbátorodtam. - Ti kurac! Ne bojsza! (Ne félj!) Ti budet pagare! (Te fogsz fizetni!) Puno raz! Molto volta! (Sokszor, sokszor) Jebenti! (B.... meg!) - szedtem össze az általam ismert teljes repertoárt. A tűzoltó hangosan felröhögött. A mellette ülő fiú is felengedett, Mirko pedig megbökte a karom. - Dobroje. Te jól beszél. Ez pozsarnyik, nem tudom magyar hogy mond... - Tűzoltó - vágtam közbe. - Ez tuz...olto jó fiú. Nem bánt. Akar fizet. Péter lerakta az üvegeket az asztalra és mindenki megfogta a magáét. Mirko bácsi magasba emelte a sörét. - Egesz ....segesed, egeszsegg ... Na zdravó! - Zdrávo! - zúgtuk utána és meghúztuk az üvegeket. A hangulat békésebbé vált és csendesen iszogattunk a hatalmas zsivajban. Az Első odafordult Mirkohoz. - Mit gondolsz Mirko bácsi? Holnap is lesz eső? Budet kisa? Az öreg elhúzta a száját. - Nema, nema. Nem eső. Szutra nem. Lesz vége nocs (éjjel). - Jól beszélsz magyarul - folytatta Péter. - Volt a családban valaki magyar? - Nem, nem. Én hrvatszki. Dolgoz mellett magyarok. Régen. Tudom kicsi magyar, italiano, dajcs, inglis. Ez tuz...olto, Ilja szerbszki, beszél még kicsi italiano. - Hát ő? - intettem a fiú felé. - Ő Bozsó. Muszlim. Tudod, Allah, Allah! - és az öreg ültében a mohamedánok imádkozását kezdte utánozni. A srác megértette, hogy róla van szó, elmosolyodott. - Bozsó beszél szamo (csak) szerb. Jó barát. Ő iszto (is) dolgoz luka (kikötő). - Mind itt laktok? - vettem át a kérdezősködést. - Nem, szamo én. Ilja él jedno kicsi szelo - és mondott egy ismeretlen, sok mássalhangzós falunevet. - Ez van Szerbija. Messze. Ő dolgoz itt húsz nap, poszle megy haza tíz nap. Itt él én kucsa (ház). A tűzoltó erősen figyelte az öreget. Amikor az befejezte átvette a szót és többször megismételte a faluja nevét, majd hosszas magyarázatba fogott. Nem sokat értettünk belőle, de azt azért ki tudtuk venni, hogy otthon nem akadt munkája és ezért jár ide dolgozni. - Na és jó a fizetésed? Puno dinár? - érdeklődött Péter. Ilja elhúzta a száját. - Ne puno. (Nem sok.) Ne dobro! - Ilja van otthon három fiú, - szólt közbe Mirko. - Nagy tako (mint) Bozsó. Sesztnájszt let. (Tizenhat éves.) A tűzoltó ezt megértette. - Tri bambino, - és az ujjain mutatta. - Treba kleb. (Kell a kenyér.) - És Bozsó? - kérdeztem rá a vallásával ellentétben iszogató muzulmánra és körbekínáltam egy doboz cigarettát. A fiú először Iljára nézett, majd óvatosan kihúzott egy szálat. - Dobro, dobro. Mozsna - egyezett bele apáskodva a hatalmas pozsarnyik és tüzet adott. - Bozsó! Ggye ti zsivjos? (Hol laksz?) - kérdeztem újra. A fiú csak mosolygott és a fejét rázta. Mirko bácsi felelt helyette. - Messze. Bosznija. Itt dolgoz. Ő lakik én ház. - Te jó Isten! - kiáltotta Péter. - Hát mindenki nálad lakik? - Nem, nem - nevette el magát az öreg. - Szamo Ilja i Bozsó. Ez kettő nekem barát. Én ad jedna szoba, ők adja kicsi pénz - hunyorgott ravaszkásan és összedörzsölte a mutató és hüvelykujját. - Egy horvát, egy szerb és egy bosnyák! Szépen összejöttetek. Nincs problémátok egymással? - Felrémlett bennem, hogy úgy öt-hat évvel azelőtt nagy feszültségek támadtak a szerbek és a horvátok között. (A történet idején 1977-et írtunk.) Ilja kihámozta a kérdés lényegét és felmordult. - Nyema problema! - Mi barát - vágott gyorsan közbe Mirko megelőzvén az indulatkitörést. - Ilja szeret Bozsó tako neki fiú, aki van otthon. Vigyázza rá. Nem enged elmenni nocs... éjjel, szamo ha ő iszto megy vele. Bozsó nyema papa, mama. Én iszto szeret Bozsó. Nekem zsena csinál mindenki ebéd. Nyema problema. Mi mind szamo dolgoz, nem csinál problema. Szamo akar él. Mi kicsi emberek. Nem csinál politika. - Igazad van Mirko bácsi - szólt közbe Péter. - Ne treba (nem kell) politika. Az sok probléma. - Van más emberek aki csinál politika, mi szamo dolgoz és él - foglalta össze az öreg a kisemberek filozófiáját. A tűzoltó megnyugodva feltápászkodott és eltűnt a füstös félhomályban. - Ki hitte volna? - nézett utána Péter és elgondolkozva nyomta el a csikket. - Na és munka van elég? Sok? - fordultam újra Mirkohoz. - Van, de nem sok. Kikötő van egy hét és nyema brod (hajó). Poszle sok brod. Így-úgy. A füstködből előbukkant az üvegekkel és poharakkal megrakott tűzoltó. Lepakolt és a sörök mellett megpillantottam egy üveg sligovicát. Jézus Mária! Készen is vagyok ha ezt keverni kell. Kellett. Ilja széttologatta a sörösüvegeket, Bozsó pedig fürgén teletöltötte pálinkával a pohárkákat. Hát ez a fiú tényleg nem jut fel a mohamedánok hetedik paradicsomába. A helyiségben uralkodó bűzön át is megéreztem a szesz átható szagát. - Drink! - mondta Ilja és a kezembe nyomott egy poharat. Péter látva az ábrázatomat, csak ennyit szólt. - Itt vér folyik ha nem iszunk, Folyjék inkább a pia! - Na zdravo ti kurva madjarszka! - emelte ránk vigyorogva Ilja a poharát. - Na zdravo ti kurac szerb! - viszonoztuk az Elsővel a jókívánságot. A hústorony elégedetten mosolygott és egyetlen hajtással kiitta az italát, majd ugyanazzal a mozdulattal földhöz vágta a poharat. A ricsajban alig hallottuk az üvegcsörömpölést. - Most ti csinál! - figyelmeztetett bennünket Mirko bácsi és Bozsóval együtt ők is a kőhöz vágták a poharaikat. Gyorsan követtük a példájukat, mire Bozsó felugrott és kisvártatva újabb poharakkal tért vissza. Megtöltötte mindet és újra ittunk, de ezúttal már nem törtünk csak beszélgettünk. - Miért kellett összetörni a poharakat? - adta Péter a naivat. - Ez van szerb módi - magyarázta Mirko. - Mi nem csinál, csak ha vagyunk szerb is. Ha nem csinálsz van baj. Megnyugodtunk. Most már semmi baj nem lesz. Nem is lett. Mozi sem. Késő estig iszogattunk, közben kézzel lábbal beszélgettünk és a végén még a szótlan Bozsó is kinyílt. Amikor meghallották hogy a Távol-Keletre járunk, arról kezdtek faggatni, hogy milyen ott az élet, milyenek a nők. Az alkohol annyira a fejünkbe szállt, hogy hamarosan nagy nótázásba fogtunk. Hol ők hárman, hol mi ketten, hol együtt. Az egyik több szólamban énekelt nótájuk, melyet még a sok pálinka sem tett teljesen tönkre, nagyon megtetszett és velük együtt fújtuk a fülbemászó refrént. "Ja ti zselim, ja ti zselim szladka laku nocs" Ilja nagyon örült amiért mi is az ő dalukat énekeltük. Felállt és újból rákezdte, közben széles taglejtésekkel vezényelni kezdett. Ekkorra már mások is odajöttek és besegítettek a kórusnak. A nóta végén mindenki zajos tetszésnyilvánításban tört ki, és őszinte öröm tükröződött a tűzoltó izzadt barna arcán. Az idő elszaladt és a társaság cihelődni kezdett. Támolyogva léptünk ki a járdára. Az eső elállt és a szakadozott felhők közül itt-ott elővillant néhány csillag. A friss széltől kissé magunkhoz tértünk, de a nyelvünk akadozott a búcsúzás közben. - Lak....Laku....Laku nocs (Jó éjszakát)! - Laku nocs - felelték kórusban és elindultak a városka másik vége felé. Jókedvűen dalolgatva támolyogtunk a kikötő felé. A kapuban didergő őr már régen megszokta a hajókra visszatérők nem mindig józan viselkedését és ránk sem hederített. Ezt már szinte sértésnek vettem és hangosan odaszóltam: - Ja ti zselim szladka laku nocs! Meghökkenve kapta fel a fejét és hosszasan megnézett. - Tudod mit mondtál neki te őrült? - röhécselt az Első, amikor már kissé odébb jártunk. - Hát persze. Azt, hogy "jó éjszakát kívánok neked". - Igen, igen, de az is benne van, hogy "édesem" vagy hogy "édes jó éjszakát". Mit tudom én. Valami ilyesmi. - Nem baj. Az a lényeg, hogy megértette. Mirko bácsi, Ilja, Bozsó! Nagyon régen nem jártam felétek. Vajon éltek-e még? Barátok vagytok-e még? Pislákol bennem némi remény, hogy igen. Ha pedig már nem, akkor csak annyit tudok nektek mondani, hogy "Laku Nocs"! |