NAGYSZÉKELY ISTVÁN:

A közönség elcsendesedett és a műsorvezető bejelentette a gála utolsó számát. Böröcz Gábor, az ifjú karmester boldogan sietett a színpadra. A nézők lelkes tapsa köszöntötte. Mielőtt a karmesteri pulpitusra lépett volna, váratlanul a közönség felé fordult, és... és... tisztelgett. A nézők közül néhányan elnevették magukat, de ezt nem lehetett hallani, nem volt egyáltalán zavaró. A fiatalember a zenekar felé fordult, a kottát letette, akkurátusan kinyitotta, és az elsőhegedűs legnagyobb meglepetésére valami ismeretlen nótát kezdett dúdolni. Ez merőben szokatlan gesztus volt, az ilyenkor a feladatra koncentráló karmesterek részéről. Főképp úgy, hogy dalocskának semmi köze nem volt a darabhoz, ami a műsoron volt, inkább tűnt valamiféle kocsmadalnak.
A karmester felemelte mindkét karját, a közönség elcsendesedett, várták az első taktusokat, de a pálca eléggé durván lecsapott a kottára, és megfenyegette a mélyhegedűst, mert nem figyelt rá. A pálca újra a magasban, majd megmozdult, és a zene felcsendült. A zenészek pontosan tudták a darabot. Mégis figyelték a karmestert, hiszen ő fogta össze őket egységes hangzássá. Most azonban inkább arra volt szükségük, hogy a precizitásukra bízzák magukat, mert a karmester ma kissé indiszponáltnak tűnt. Nem vezényelt rosszul, de meg se közelítette a versenyen mutatott teljesítményét. Ezt a zenekar tagjai az idegi fáradtságnak tudták be. De azzal már nem tudtak ők se mit kezdeni, hogy a fiatalember idétlenül vigyorgott rájuk, időnként kacsintott a zenész hölgyeknek, és az arckifejezése valami olyasmit árult el, hogy: na, milyen vagyok, milyen a zeném?
A darabot a közönség lelkes tapssal köszönte meg. A karmester megfordult, két karját magasba emelte, kezeit összekulcsolta, és megrázta, majd lelépett a parányi emelvényről, tisztelgett, és kissé kacsázva kivonult. A közönség visszatapsolta.
Amikor visszajött nem ismertek rá. A fiatalember feje vörös volt, mint a főtt rák, szemmel láthatóan zavarban volt, félszegen hajolt meg ismét, a zenekart egy elegáns intéssel felállította, hogy őket is illesse a taps. Az elsőhegedűs ebből a mozdulatból azonnal megérezte, hogy valami történt. Ez a karmester már ugyanaz, aki a darabot a versenyen olyan pazarul vezényelte. Amikor körbe hordozta tekintetét rajtuk, a zenészek úgy érezték, hogy valamiféle bocsánatkérés volt a nézésében.
Az ünneplés után Böröcz Gábor levonult, egyenesen a büfébe rohant, és kért egy dupla rumot az ismerős felszolgálótól. Amikor megkapta, felét lehajtotta, és még egyet kért. A pincér távozott, és szinte azon nyomban leült vele szembe Nagy Balázs.
- Szia...
- Hello...
- Nincs mondanivalód? - kérdezte Nagy Balázs, ez a hórihorgas, göndör hajú fiatal férfi, aki teljesen ellentéte volt az alacsony karmesternek.
- Mit iszol?
- Ugyanazt, mint te - mondta Balázs. Gimnáziumi osztálytársak voltak, s mindkettejük életét a zene határozta meg. Böröcz karmester és zeneszerző lett, Nagy Balázs viszont mára karrierje elején álló, tehetségesnek tartott zenekritikus. - Bori hol van? - kérdezte Balázs.
- Valahol a tömegben. Szerintem most mindent bevet, hogy ezt a blamát valahogyan elsimítsa, ahol tudja...
- Lesz dolga. Mi a fene volt ez, Gábor?
- Hosszú!
- Van időm! Azért vagyok itt, hogy meghallgassalak, mielőtt írok a mai gáláról.
- Jaj, ne! A versenyről írtál, minek erről is?
- Mert az olvasók vevők a jó kis botrányra, még az ilyen komoly műfajban is.
- Akkor elmondok mindent. De előre figyelmeztetlek, hosszú lesz, és a végén úgyse tudsz vele mit kezdeni.
- Az újságírást bízd rám, hogy mivel mit tudok kezdeni, az az én dolgom.
- Szavad ne feledd! Akkor figyelj. Arról van szó, hogy... Azt ugye tudod, hogy tavaly részt vettünk Borival egy vetélkedőn...
- Igen, meg is nyertétek. Nem volt ám valami tisztességes tőled! Zenei vetélkedőn részt venni olyan szakmai tudással, mint neked van!
- Nem volt semmi kizáró ok. És azt is tudod, mi volt a nyereményünk?
- Valami tengerparti nyaralás valahol a föld másik felén, ha jól tudom...
- Egy csendes-óceáni szigeten épült üdülőparadicsomba szólt a kéthetes nyaralás. Persze a két hétben az utazás is benne volt, így csak tizenegy nap volt, de nem volt rossz.
- Csak így, nem volt rossz?
- Nem, persze, miért lett volna rossz?
- Egyszerűen nem? De hát hol a lelkesedés barátom, hogy ilyen, meg olyan, meg vízisí, meg homokfutó, meg jetsky, meg minden a világon.
- Mélytengeri halászat, sok fürdés, napozás, pihenés, ez volt. Mondom, nem volt rossz. Egyik nap béreltünk egy dzsipet, hogy körbejárjuk a szigetet. Nem tudom, miért álltunk meg ott, ahol megálltunk, de amikor leállítottam az autót, azt mondtam Borinak:
- Megérkeztem.
- Megérkeztünk... - mondta ő.
- Nem, nem mi, hanem csak én. Bori, ha hiszed, ha nem, úgy érzem, mintha ez az egész azért történt volna, hogy én itt lehessek. Egész repülőúton az volt az érzésem, hogy most jó úton vagyok, mert oda megyek, ahova kell mennem. És most azt érzem, hogy megérkeztem. Csak azt nem tudom, hogy hova, miért, minek... Gyere, nézzünk körül, biztosan lesz itt valami, valami érdekes, valami, amiért ide kellett jönnöm...
Bori mosolygott, miközben beszéltem. Tudod, egy ilyen turistaparadicsomban, trópuson az ember egész nap fürdőruhában jár. És Bori mosolygás közben kibújt az egyrészes fürdőruhából.
- Én meg azt hittem, ezért jöttünk -, mondta és meztelenül beszaladt a vízbe.
Nos, én aztán semmi jónak nem vagyok az elrontója, kibújtam a fürdőnadrágból, és gyerünk, utána! Az valami csodálatos volt! Az állandó nyüzsgés után csak mi ketten, miénk volt az a picike öböl, a homokos tengerpart, és persze mi is, mi is egymáséi voltunk.
- A részleteket megtudhatom Boritól? - kérdezte Nagy Balázs fülig érő szájjal. - Itt jön, úgy látom, elrendezett sok mindent.
- Na, fiúk, némi rendet sikerült tennem. Szia Balázs. Azt mondtam, hogy szedsz valami dilibogyót, ami a mozgáskoordinációra befolyással van, és nem tehetted meg, hogy ne vedd be, mert akkor nem tudtad volna így se végigvezényelni a darabot.
- Kösz... - mondta Böröcz maliciózusan. - Akkor most bolond vagyok a többiek szemében?
- Ugyan már... Meséled?
- Igen, na, hol is tartottam? Ja, megérkeztünk a kis öbölbe.
- Jó, már túl vagytok rajta - vigyorgott Balázs - onnan folytasd, hogy...
Bori szigorúan Gáborra nézett.
- Teljes a diszkréció, csak jelzés értékű információk birtokába jutottam. - mondta Balázs a lánynak. - Majd este kiszínezem magamnak...
- Szóval, tétován elindultam. A parton sűrűn nőttek a pálmák, de volt egy szakasz, ahol ritkábbak voltak, ott inkább bokrok és indák zárták el az utat. Arra tartottunk. Igazam volt. Beverekedtük magunkat mintegy tízméternyire, és egyre jobban járható lett a terep. Nem messze egy házat láttunk.
De ez maga volt a furcsaság. Ahogy ott állt teljes épségben a dzsungelben, az szinte kísérteties volt. Természetesen odamentünk. Az ajtajára egy léc volt felszögezve. Egy kereszt volt rajta, és egy felirat: "Itt lelte halálát Peter Goodwind kapitány. Hagyatéka a sziget közepén van. Keresd a térkép szerint.". A fába karcolt útmutatóról azonnal látható volt, hogy ott ma már szállodák vannak, hát nem is próbáltuk kitalálni, hogy miféle kincset rejthetett el ez a titokzatos kapitány.
Benyomtam az ajtót, és beléptünk. Az első, ami feltűnő volt, hogy valami furcsa hidegséget éreztünk mindketten. Fázott kezünk-lábunk. Az első helyiséget valamikor konyhának használhatták. Bori talált itt néznivalót, én egyedül léptem be a belső helyiségbe. Az első, amin a szemem megakadt, egy karosszék volt, benne egy csontváz. Ez lehetett a kapitány, gondoltam, de ami furcsa volt, hogy a fején levő sapka, a testét, illetve a csontvázát borító kabát jó állapotban volt. Koponyájának két szemürege a sapka sildje alatt sötétlett, az volt az érzésem, mintha valahogy követné a mozdulataimat. Mellette egy asztal volt, rajta egy tömlő. Az ablak csukva, előtte egy kis ülőke. És furcsa mód, zenét éreztem. Ez a helyes kifejezés, mert nem hallottam, hanem éreztem a zene jelenlétét. Fantasztikus, nagy ívű szimfónia, nagyzenekarra való, teljesen megbabonázott.
Az ülőke előtt egy hordozható pianínó volt. Na, gondoltam, te aztán le lehetsz hangolva. Megpöccintettem két-három billentyűt, és nem akartam hinni a fülemnek: mintha most jött volna ki a hangoló mester műhelyéből! Azonnal elkezdtem a zenét, a bennem levő fenséges muzsika motívumait játszani. Az valami csodálatos volt! Eljátszottam, gondoltam megnézem Borit, de képtelen voltam felállni, képtelen voltam abbahagyni a zenét! Nem értettem a dolgot. És egyszerre valami hihetetlen történt.
- Balázs, nem hiszed, el, én se akartam akkor beletörődni, de megtörtént! - mondta a karmester, és felhörpintette a maradék rumot, és egy intéssel újabbat kért. - Szóval az történt, hogy valami megváltozott bennem! Valami, valami előjött a tudatomból, valahonnan a tudatalattimból, és rögtön tudtam, hogy ott, az a csontváz valamikor én voltam. Tudom, ez őrület, de hidd el. Biztos voltam benne, hogy én annak az embernek vagyok a... nem is tudom, hogyan mondja? Hogy ő született bennem újjá. Én az ő reinkarnációja vagyok.
Ismertem az életét. Az egész élete nyitott könyv volt, az emlékeit végigélhettem.
Most elmondom, hogyan került arra a szigetre.

Az ösvény keskeny volt, de minden centiméterét ismerte. Behunyt szemmel is végig tudott volna rajta csoszogni. Lassan haladt, pedig a vizes tömlő nem volt valami nehéz. Mégis, időnként a földet súrolta. A Kapitány nem vesződött azzal, hogy a vállára vegye. A pálmák megvédték a tűző naptól. Bár majdnem kopasz fejét nem tudta volna amúgy se leégetni, régi tengerészsapka gubbasztott az ősz hajkorona tetején, ezzel kopasz fejtetejét el is rejtette, meg is védte. Ma ünnepelt. Ezért is vette fel a tengerészkabátját, ujján ott volt a kapitányi rangjelzés. Ingre nem volt szüksége. Nadrágja alig vádli középig ért, és rojtosra szakadt. Mezítláb volt, talpa azonban vastagabb lehetett a legjobb bőrcipőnél is, hiszen lábbelit vagy húsz éve nem látott. A tömlő valamibe beleakadt. A Kapitány megrántotta, s félszemmel rásandított, nem szakadt-e ki. Ócska, vacak, de ezt már nem javítja meg. Utolsó útja ez a patakhoz, csak megteszi azt a szívességet, hogy nem szakad el!
Amikor az ösvény előkanyargott a dzsungelből, levette sapkáját. A tenger felé fordult, letérdelt, lehajtotta fejét, és imádkozni kezdett:

"Az Úr az én kormányosom,
Ezért gonosz áramlatok nem sodorhatnak el. "
(A tengerész ima sorai)

A tenger és az öregember között, az ösvény mentén öt sír sorakozott. Öt tengerész feküdt ott, mind alatta szolgált a Lady Britannián, jó bajtársai voltak.

"Ő a világítótorony fénye, mely utat mutat nekem a sötét vizek felett.
Ő kormányozza biztos révbe életem hajóját, "

Legjobban Pici Charlie halála fájt az öregnek. Idejét nem tudja, hogy mikor temették el az első társukat, a még gyermekkorban levő árbocmászót. Jó szívvel viseltetett pályafutása során a kezdő tengerészekkel. Ő is pártfogása alá vette Charlie-t, akárcsak valamikor őt az öreg Bálnafaló, ahogy Liverpool-szerte hívták a híres, hírhedt bálnavadászt. A híres kapitány jó ideig figyelte, hogyan teszi a dolgát, azaz hogyan tanulja a bálnavadászhajón adódó munkákat. Nem lehetett azt mondani, hogy kellemes lett volna az idő, amikor az eset történt, a hajó azonban belefeküdt a hideg szélbe, és gyorsan szelte a habokat. Egyszer csak harsant a kapitány hangja:
- A hajóssuhancot az árbocon akarom látni!
Még a morc, mindenkivel kiabáló, állandóan zsörtölődő fedélzetmester se akarta felengedni, jó lesz majd felzavarni, ha jó idő lesz. Azt se tudják, hogy szédülős-e? Még le talál zuhanni a magasból!
- Fel! - harsant a Bálnafaló hangja.
Ő meg elősomfordált a hajóács háta mögül, tétován odament a mellvédhez, megragadta a kötélhágcsó szélső kötelét, és a kapitányra nézett. Az ott tornyosult tőle pár méterre. Az arcán nem látott semmi haragot se, tehát ez nem valamiféle büntetés akar lenni. Hát Isten segítségét kérte, és felugrott. Tudta, ha megcsúszik kieshet, ezért erősen markolta a kötélszarvat, amire az egyik vitorlamerevítő kötél volt rögzítve. Behunyt szemmel kúszott feljebb, fokról fokra, görcsösen markolva a létra kötélfokait. Amikor a keresztrúdhoz ért, lenézett, azt hitte, menten leszédül. A hajó csak enyhén billegett, de ez elég volt ahhoz, hogy egyszer a tengert lássa maga alatt, majd a másik pillanatban az alatta átsuhan fedélzetet, hogy végül az ellenkező oldalon is megpillanthassa a mélykék, fehértarajos hullámokat.
- Fel! - hallotta a kérlelhetetlen hangot.
És csukott szemmel felmászott a keresztrúdra. Ott felnézett, elvégre nem tapogathat a hágcsó után, mintha nem látna. Ez már függőleges volt, sokkal nehezebb akadálynak bizonyult, remegett keze-lába, de csak azért is felmászott! Megmutatta! Fel, egészen az árboc hegyibe, a bálnafigyelő árbockosárba. Beleállt, megmarkolta, és körülnézett. Akkor szeretett bele igazán a tengerbe. Fentről bámulni, ahonnan le is lehet látni a víz mélyébe, és a jól fürkésző szem kiveheti a víz alatt haladó tengeri óriásokat, a zsákmányt! Ilyen magasról a hullámok már nem voltak olyan félelmetesek, a távolban a horizont nem billegett, ha rajta tartotta a szemét, hát egy-kettőre elmúlt a szédülése. Csak azt sajnálta, de nagyon, most neki nem adatott meg a vadászatra küldő kiáltás, nem harsoghatta teli torokból, hogy: "bálna három vonásra, északra!".
- Lejönni! - harsant odalent a felhőkig hatoló kiáltás.
Azt hitte, hogy lefelé könnyebb lesz. Amíg a lába nem "látta" a következő fokot, addig meg kellett szenvedni minden fel- és lemászást. De a fedélzetre már vigyorogva ugrott le. Begörbített ujját a homlokához emelte, mint a haditengerészeknél szokás, úgy tisztelgett Bálnafaló előtt.
- Uram, megcsináltam!
A fedélzetmester a kezére csapott: - Nem vagyunk hadihajón, és ne is kívánkozz oda...
- Látom, te kis vakarcs, látom. - mondta a kapitány. - Mi a neved?
- Peter, uram.
- Jól van Peter. Csak így tovább. - Bálnafaló hátat fordított Peternek, és elindult a kabinja lejáratához. De a lépcső előtt visszafordult. - Hát a másik neved? Csak van családi neved is?
Peter elvigyorodott.
- Igen, uram, van. Peter J. Goodwind a teljes nevem. Bálnafaló harsányat kiáltott:
- Ez az! Ez kell nekünk, igaz emberek? Ezután mindig jó szelünk lesz! (Goodwind = jó szél)
Ettől kezdve a kapitány odafigyelt Peterre. Többször behívta, persze este, a kabinjába, és tanítgatta. Egyszer csomókat mutatott, máskor meg könyvből olvasott neki, és képeket is mutatott. Máskor bálnavadászatokról mesélt, vagy azt magyarázta, hogyan kell a nyársra húzott halat megsütni. Mikor hogyan hozta kedve. Peter örült ezeknek az estéknek. Kedvelte a behemót embert, ahogyan megnyálazta ujját, és az összeragadt lapokat akkurátusan szétválasztotta, és közben dörmögött:
- A macska rúgja meg, hát nem összeragadtak, de rajtam nem fognak ki, nem ám! Igaz Peter?
Egy este Bálnafaló rosszkedvű volt. Csak ült a hátra néző ablaksor alatti lócán, és úgy látszott, nagyon gondolkodik valamin. Mellette egy kis szekrényke állt. Peter sose látott ilyet, azt se tudta, mire szolgál, és kérdezni nem akarta, majd megmutatja az öreg, ha akarja. A kapitány aznap este felhajtotta a fedelét, lehajtotta az elejét, és vastag ujjait rátette a billentyűkre. Érintése nyomán halk muzsika töltötte be a kabint. Peter megigézve bámulta a zeneszerszámot. Bálnafaló két, kötelek húzásához szokott kezének tömpe ujjai csodálatos dallamot csalt elő a hordozható pianínóból. Hosszasan játszott, közben vonásai megenyhültek. A ráncok a homlokán kisimultak, sárgás fogai időnként elővillantak, amint magában mosolygott.
- Na, látod-e Peter? A zene megnyugtat. A muzsika valami csodálatos dolog ám!
- Igen, uram - suttogta Peter, mert még mindig a zene hatása alatt állt. A kapitány újra leütötte a billentyűket, de most keményebben.
- Ezt ismered? - kérdezte huncut mosollyal.
- Hát persze, hogy ismerem, mindenki tudja a Maggie May-t!
- Nosza, rajta, táncolj! - nevetett a hatalmas darab ember, és jókedvűen püfölte a billentyűket, egymást követték a shantyk, vagyis a tengerészdalok.
A szakács meg is jegyezte a közeli konyhában:
- Na, végre valami igazi nótát játszik az öreg!

"És őrzi életem hajójának naplóját.
Ő irányit a becsületes élet csillaga felé,"

A második sírban Mr. Dogger, az elsőtiszt aludta örök álmát. Tulajdonképpen az ő érdeme volt, hogy a hajótörésből megmenekült Goodwind kapitány.
A vihar minden elképzelést felülmúlt. Már majd egy hete dühöngött, navigálni teljes képtelenség volt, csak hagyták, hogy sodorja őket a szél valahova délnyugatra. Meg se tudták becsülni a távolságot, elvesztették az időérzéküket, minden erejüket arra fordították, hogy vihar okozta károkat időlegesen kijavítsák annyira, hogy ne legyen a sérülés súlyosabb. Napok óta alig ettek valamit, ilyen időben képtelenség volt főzni. Egy karéj kenyér a zsebben, és állták a vihart. Az óceán dühöngött, hogy ez a piciny, semmi kis hajó ilyen régóta ellenáll rohamainak. Felhőarcát felfújta s vitorlaszaggató szelet süvöltött rájuk, felkorbácsolta a vizet, a tajtékzó hullámok alá fehér lovakat adott, azok magasra ágaskodtak, idejük is volt, hogy kinézzék, hova csapjanak le... Mintha tudták volna a hajó gyengéit. Minden vízkorbácsra valahol egy reccsenés volt a válasz, a fa keservesen jajongott, nem tudta mire vélni a természet irtózatos büntetését. Ha a hajóoldal feltartóztatta a hullámokat, akkor azok dühösen nekivágódtak, szétporladtak a fán és szúrós zuhanyt zúdítottak a holtfáradt tengerészekre. A fedélzetet végigmosták, valami mozdíthatót kerestek, s ha egy sarokba szorult vödörre akadtak, akkor diadalmasan felemelték, és vitték magukkal, győzelmi trófeaként, hogy a hajótól távolabb eldobják, mint haszontalan fadarabot. A rögzítő kötelek végét letekerték az ökörszarvakról, a végüket korbácsnak használták, és jaj volt annak, aki az útjába került! Goodwind kapitány elborzadva látta, hogy a szerencsétlen Fred Rockall matróz lábára csavarodott egy kötél, s kirántotta alóla a lábát. Hamarosan egy törött keresztrúd végén himbálózott szerencsétlen, fejjel lefelé, nem tudta túlüvölteni az orkánt, és hamarosan a kötél üresen csapódott, ficánkolt a szélben.
Nem vették észre, hogyan is láthatták volna a hosszan elhúzódó fehér csíkot, hiszen a környező hullámok fehérre festették a tajtékjukkal az óceánt. A halálos fehér sávot eltüntette a többi hullám.
Amikor Jonathan Dogger, az elsőtiszt meglátta, és felismerte elsápadt. Tudta, hasztalan kiabálna, ezért egy kötélbe kapaszkodva fellépett a parancsnoki híd lépcsőjére, és némán előre mutatott. A kapitány csak egy pillantást vetett a viharban is kivehető feltornyosuló hullámokra, a tajtékzó vízre, s üvölteni kezdett:
- Korallzátony! Korallzátony!
Aki hallotta, az előre meredt, és szíve összeszorult. A biztos hajótörésbe kergette őket a vihar. De ez azt is jelentette, hogy talán egy sziget búvik meg a zátony mögött, ahol menedékre lelhetnek.
Mr. Dogger a kapitány mögé állt.
- Uram, keressünk fedezéket!
A hajó féloldalt haladt a zátony irányába. Fedezékre nem nagyon volt szükség, csak átcsúsztak a másik oldalra, arra, ahol a víz feljárt. Most ez jelentette a kisebb veszélyt. Már csak méterekre voltak a forrongó habok jelezte éles, tűhegyes, csipkézett tetejű korallpadtól. A zátonyra futás csak percek kérdése volt. Goodwind kapitány megbabonázva nézte hajójának biztos pusztítóját. Nem tudta a szemét levenni a zátonyról.
Óriási reccsenéssel csattant a Lady Britannia gyilkosához, a piciny tengeri állatok építette tengeri kőfalhoz, s a hajófenék szilánkokra zúzódott. Az ütközéstől a főárboc töve elszabadult, és az első széllökés eldöntötte. A hosszú fagerenda, ami oly méltósággal hordozta a hajó fővitorláit, recsegett-ropogott, majd felszakítva a fedélzetet, eldőlt.
Az árboc hosszában dőlt le, pontosan a kormánykerékre, amit miszlikbe aprított. A híd padozatát is beszakított, ami egyúttal a parancsnoki kabin teteje is volt. De ennyivel megelégedett. A hajó felcsúszott a zátonyra, és úgy látszott, viszonylag stabilan megáll rajta. Mr. Dogger tisztán látta, hogy a zátony mögött viszonylag csendes a víz, és bár a sötétben nem látni, a korallzátony mindig szigetet ölel körül, kell itt is lenni, még ha csak egy picikének is. Ha a csónakot le tudják tenni, s odaevezni, ott már biztonságban lesznek a vihartól. Az elsőtiszt körülnézett. Az egyik csónak kettétörve a főárboc alatt feküdt, de a másik nem sérült meg, legalább is messziről nem látszott.
- Uram, le kellene tenni a csónakot... - mondta, de a kapitány nem válaszolt. Mr. Dogger megijedt, a sötétben megpróbálta kivenni merre lehet a parancsnok. A hajó romhalmaz, mindenfelé törött deszkák, fadarabok, kötélvégek, vitorlafoszlányok, és persze a vihar továbbra is dühöngött, de a hullámverés elől elég messzire csúszott a szerencsétlenül járt hajó, így csak a szél okozta kellemetlenséget kellett elviselniük. Nem messze, egy vitorladarab alól valakinek kilógott a lába. Mr. Dogger a széllel küszködve odament, lehajolt, kisimította hosszúra nőtt vizes haját a szeméből, és felemelte a ponyvát.
A kapitány volt. Szeme csukva, homlokán hatalmas seb éktelenkedett. Az elsőtiszt lehajolt, hogy meghallgassa a szívverését. A hajó parancsnoka élt.
- Charlie! Pici Charlie! Ide! - kiáltotta, amikor meglátta, hogy a fiú elősántikál az első árboc mögül, és leült az alacsony raktárkeretre. A hajósinas odafutott.
- Segíts felültetni a kapitányt. - Valahogyan ülő helyzetbe hozták a vérző fejű férfit. - Keríts vizet, és mosd le a sebet. Addig körülnézek, hogy ki maradt meg!
Mr. Dogger először az orrba ment, a legénységi szállás lejárójához. Akkor bukkant fel Bill Tyne, az egyik matróz.
- Van lent valaki?
- Nincs uram. Sole, a szakács a konyhában van, remélem él. Nem sokan maradhattunk uram.
- Hát nem Bill. De azért kutassuk át a hajót. A kapitány megsebesült, csúnya seb van a fején. De azért remélem, hogy megmarad. - Dogger Tyne-ra nézett, az pedig megkövülten meredt az elsőtiszt mögé. A tiszt hátrafordult. Francis Lundy állt ott, jobb kezében tartotta a bal kézfejét. A bal kézcsonk vérzett, a fekete férfi arca hamuszürke volt.
- Egy kötélcsonk... egy vacak, nyavalyás kötélcsonk lecsavarta a kezem, uram... amikor a keresztvitorlarudat elvitte a szél, egyszerűen letépte... - mondta, és előretartotta a leszakított kézfejet.
Jonathan Dogger odaugrott a matrózhoz, és a bal kezét elkapta, egy - a fedélzeten bőségesen heverő - kötéldarabbal elkötötte a felkarját, a vérzés nagyon gyorsan megszűnt.
- Elvérzel, ember, azt pedig eldobhatod... - mutatta a bal kézfejet, amit a matróz még mindig szorongatott. A fekete, tagbaszakadt fiatalember bólintott, aztán csendesen összecsuklott.
Tyne a tisztre nézett. Dogger megvonta a vállát.
- Remélem, nem vesztett túl sok vért. Ha nem, megmarad. Menjünk a kapitányhoz.
Visszamentek. A kidőlt főárboc tövében volt a kapitány, Pici Charlie és Sole, az időközben előkerült szakács, ott helyezték biztonságba.
- Tyne, menj el Charlie-val és nézzétek meg a jobb oldali csónakot. Használhatónak tűnt messziről, a baloldali pozdorjává tört.
Pici Charlie pattant, a negyvenen jóval túl járó Bill Tyne bicegve követte. Az elsőtiszt ezt eddig észre se vette. Hamarosan kiderül, hogy csak ő úszta meg sérülés nélkül a találkozást a zátonnyal. A fiú gyorsan a csónak mellett termett, a csónak bal oldala teljesen épnek látszott. A leeresztő blokkok, a kötélzet is sértetlen volt, ezt gyorsan felmérte a fiú. Beugrott a csónakba.
- Bill, szerintem minden rendben! - mondta, szinte kiabálva. A fiú előtt felrémlett a menekülés lehetősége, és eddigi komor képe felderült, félelme kezdett oszladozni.
- Menj, fiú, jelentsd Mr. Doggernek.
Mire az elsőtiszt odajött, Francis Lundyt cipelve a vállán Bill Tyne meggyőződött, hogy a fiúnak igaza volt. - Letehetjük, uram - mondta ragyogó arccal.
Fél óra se telt el, a csónak a vízen ringott, a hajó szélárnyékot biztosított. A kapitányt az elsőtiszt a vállán vitte a csónakba, míg Lundyval Sole tette ugyanazt. A szakács sértetlen maradt, és Pici Charlie-nak se tört csontja.

"Az Ő szent akarata szerint.
Bár az élet viharai és villámai közt hajóztam,"

Mondta az imát Peter Goodwind kapitány a harmadik, a szakács sírjához fordulva.
Amikor a hajósgazda felvette a szakácsot, biztosan nem gondolta, hogy mennyi bajt, keserűséget zúdít ezzel a legénység nyakába. A legénységi szálláson szinte minden civakodás Leslie Sole-tól indult ki. De nemcsak a legénység között keltett nézeteltéréseket. Indulás után az első vacsorát szolgálta fel a tiszti szalonban. - Jó étvágyat a tiszt uraknak... - mondta, és úgy intézte, hogy mindig legyen valami dolga az edények körül, vagy a tálalóasztalka mellett, és figyelte a beszélgetést. A kapitány mesélt valami anekdotát kadét korából, és Mr. Dogger hozzátette az övét is az általános jókedvhez. Felidézte az akadémiai éveket.
- Mr. Dogger, akkor bizonyára ismerte az unokatestvéremet, Archibald Malint. Anyai ágon vagyunk rokonok.
- Mr. Malint? - kérdezte elgondolkodva az elsőtiszt. - Nem ő volt a mindenes az Akadémián? Afféle ezermester, asztalos, ha kellett kertész, de portásként is szolgált. Rendes ember volt.
- Hát persze, hogy az! Nem véletlenül az unokatestvérem! Mi mindannyian ilyenek vagyunk, majd meglátja a kapitány úr is, hogy meg lesz velem elégedve, hiszen Archibald Malin neve jó ajánlólevél, nem igaz?
- Végül is, az már nem számít, hogy adósom maradt fél fonttal... - mondta Mr. Dogger összeráncolt homlokkal.
- Ne mondja, Mr. Dogger! Jelzem, nem lep meg a dolog. Többször is voltak efféle kölcsönhistóriái ennek a Malinnak. Ezekről persze én mit se tehetek, nem igaz? És nem lenne ildomos, ha engem az ő példája alapján ítélnének meg, ugye? - kérdezte a szakács, és kérdő tekintetét végighordozta az asztalnál ülőkön.
- Na, nézze Mr. Sole. - szólt közbe Goodwind kapitány erélyesen. - Nem szeretjük azokat, akik a másik hátán akarnak magasabbra lépni, és azt még annyira se, aki a sárba tiprást választja maga kiemelésére. Most elmehet, ha szükségünk lesz magára, akkor csengetünk.
A szakács kisomfordált.
- De ennek a Mr. Malinnak a becsületére legyen mondva, hogy a tartozása fejében olyan tengerészládát készített, amit még az unokám is használni fog! - mondta Mr. Dogger.
A legénységi szálláson Sole morgolódva ült a vackára.
- Ezek a tisztek is megérik a pénzüket! A fene se tud rajtuk kiigazodni, egyszer ezt mondják, másszor meg azt. Jó lesz vigyázni velük, nem egyenes emberek!
- Maradj magadnak, és a főzésen kívül csak a tyúkokkal és a malacokkal törődj! - mondta Bill Tyne. - Én régen ismerem az elsőtisztet, rendes ember, csak végezd el a dolgod, és nem lesz vele semmi bajod.
- Én meg a kapitány alatt szolgáltam már! - kiáltott Francis Lundy, és a hatalmasnak nem mondható helyiség közepére ugrott, és tánclépéseket mutatott be a többiek nagy derültségére. - Remélem Goodwind kapitány most is elhozta a klipmírozóját...
- Nem hozta az, hiszen itt tartja a hajón a pianínót! - nevetett Bill Tyne.
- Na, majd ha szép meleg este lesz, megkérjük, hogy játsszon nekünk. Annyi tengerésznótát senki nem tud Liverpoolban, mint ő!
- Úgy legyen, de most már hagyjatok aludni - dörmögött Sánta David, a fedélzetmester.

"Nem féltem, mert tudtam, hogy mellettem vagy Uram.
A Te szereteted és gondoskodásod lesz az én biztos kikötőm"

A következő sír Francis Lundyé volt, a fekete bőrű matrózé. A kapitány kedvelte a mindig vidám embert.
- Tán még annak is örülsz, Francis, hogy a bal kézfejed oda van? - kérdezte egyszer a mindig mosolygós, göndör hajú négert.
- Hát persze, kapitány úr, persze, hogy örülök. Annak örülök, hogy csak a kézfejem bánja, és nem jártam úgy, mint szegény Frank Rockall. Ő is itt lehetne velünk, ha csak a lábfeje hiányozna!
- Ez már igaz. Nagyon is jól látod a helyzeted.
A hajótörés után szétszedték a hajót, és amit lehetett, azt mindent partra hordtak. A hat férfi hamarosan elfogadható házat ácsolt össze a hajó faanyagából. A szigeten pálma volt bőven, vizet is találtak, ételt a tenger adott, meg az a pár tyúk és malac, amelyek valami isteni csoda folytán megmaradtak.
Az élet egyhangú és unalmas volt.
Mr. Dogger gondosan vezette az időszámítást, amikor tíz év után meghalt, Bill Tyne rótta szorgalmasan a rovátkákat a fába.

"És védett öböl vár reám az örök élet partjainál.
Olajat öntöttél életem háborgó tengerére"

Az utolsó sír a vén matrózé volt. Billel együtt az idő is elveszett, Goodwind kapitány már semmiben se reménykedett, egyedül maradt. Minek a napokat számolni, minek az éveket gyűjteni. Hamarosan oda megy, ahol nincs idő... mondta magának, de jó barátja, a Kaszás csak nem akart eljönni érte. Úgy érezte, közeli barátságban van vele, hiszen már ötször is meglátogatta a szigetet, itt az ideje az újabb vizitnek. Ám hiába várt, a napok követték egymást, és már teljesen elvesztette a fonalat. Melyik évet írják? Milyen hónapban van? Ki tudja? De minek is számítana? Vajon hány éves lehet ő maga? A kapitány elmosolyodott. Mit számít az? Amikor Bill meghalt, akkor hetvenhat éves volt. Ha tudná, hány év telt el azóta, akkor könnyűszerrel ki tudná számítani. Vagy csak hónapok óta van az ötödik sír és a kereszt a sorban? Nem is erőltette az agyát. Nem számit. Már semmi se számít.
Illetve...
Valami azért mégiscsak számít! Az, hogy be tudta fejezni a maga vállalta munkát. Tegnap teljesen elkészült, ma elásta a kincsét, a ház ajtajára felszögezte a sírfeliratát: "Itt lelte halálát Peter Goodwind kapitány. Hagyatéka a sziget közepén van. Keresd a térkép szerint."
A felirat alatt egy bevésett térkép van. A szigetet ábrázolja, és pontosan be van jelölve rajta a kapitány kincsének helye. Hosszú ideig dolgozott, amíg a rejtekhellyel elkészült. Gondosan építette, megkereste a sziget legszárazabb pontját. Ott kis üreget épített, oda rejtette a kis ládikót. A ládában gondosan ponyvába tekerve volt a kincs. A ládát magát is bevonta, igyekezett vízmentes helyet készíteni, ez létfontosságú volt. Amikor elkészült, deszkákkal fedte le, földet hordott rá, megjelölte egy kereszttel. Elkészült.
Már nincs semmi dolga se ezen a szigeten, se ezen a földön.
Igazán jöhetne az a kedves szomszéd, aki itt kóricál valahol, ezt biztosan érzi, aki már öt bajtársáért eljött.
Felállt a kapitány, a vizes tömlőt most a vállára vette, az ima közben kissé erőre kapott. Becsoszogott a közeli házba. Már csak egyedül lakta, így aztán hatalmas volt számára. Csak az első szobát használta. A vizet az asztalra tette, töltött egy pohárba, és a pianínó tetejére tette.
Leült, és játszani kezdett. Szépen szólt a hangszer, nem hangolódott még le. Ennek gondját viselte Goodwind kapitány, mással nem is törődött. Ujjai gyorsan futottak a billentyűkön. Saját szerzeményeit játszotta. Sok nótát, rengeteg shantyt tudott, de azokat Bill halálával szinte elfelejtette. Azok mulatozásra való nóták. Amit ő maga szerzett, azokban az élete volt.
Ő mindenképpen így gondolta.
Peter Goodwind soha nem tanult zenét. Annyit tudott, amire Bálnafaló megtanította. Viszont megtanította nemcsak a betűvetésre, hanem arra is, hogyan lehet a zenét lejegyezni. Ennek most nagyon örült. Hiszen élete nem múlik el nyomtalanul, a zenéje megmarad.
Csodálatos, szép dalokat jegyzett le.
Mert magamagának szépek voltak, de azt nem tudhatta, honnan is gondolt volna rá, hogy ezek igencsak kontár kis dalocskák voltak, érzelgősek, szentimentálisak, egy kaptafára szóltak, csak az ő lelkében volt mindegyik mestermű. A kontárok és dilettánsok szívósságával gyártotta dalait. És ezek persze hasznosak voltak, a magány, a tökéletes magányt elviselhetővé tették. És a kapitány kiírta magából a zenét, ami a szívében lakozott. Ami a lelkét éltette. És elégedett volt.
A hajónaplót gondosan megvonalazta, és abba jegyezte a dalokat. Ormótlan kottafejek fedték el a navigációs bejegyzéseket. Azokra úgyse lesz szüksége senkinek, az ő szerzeményeit pedig így megtalálják egyszer, és a művei túlélik, azok örök életűek lesznek! Elábrándozott, milyen szép lenne is látni, majd ötven, esetleg száz év múlva, hogy óriási szenzációként járja be az országot, a Times a címoldalon hozza: megtalálták a rég halott kapitány szerzeményeit! A zenei világ felbolydult! Goodwind remekművei a városok koncerttermeiben szólnak majd, sajnos ezt ő már csak felülről nézheti, valamelyik felhő sarka mögül lesi majd meg a koncertről kiáramló urakat és hölgyeket.
Elmosolyodott.
Nagyon élénk volt az elképzelt kép.
Igen. Ez megtörténhet, hiszen a hajónapló a dalaival biztonságban van a kis ládikóban, a sziget közepén, az ajtón ott a térkép, hogyan találhatják meg. Egyszer csak jön egy hajó, aminek a kapitánya majd tiszteleg a sírok, és az ő emléke előtt is, s majd a kottás hajónaplót hazaviszi.
Igen. Ez így lesz.
Akkor mindent elvégzett. Átült a karosszékébe, belekortyolt a vízbe. Alig nedvesítette meg az ajkait. Elég volt a vízből is. Mindenből, de legfőképpen az életből volt már elege. Vajon miért olyan nehéz meghalni? A többiek olyan könnyen mentek el. Miért? Miért?
És ekkor belenyilallt a fájdalom. A feje majd felrobbant, a csillagokat látta fájdalmában. Nem is bírta, előrebukott, úgy maradt.
De meghalni nagyon nehéz.
Főleg annak, aki kívánja már a megnyugvást.
Goodwind kapitány is csak elájult a fájdalomtól.

"És életem hajója elcsendesült vizeken úszott.
Tudom, napfény vagy tiszta csillagos ég fog
Kedvezni nekem azon az úton, amelyre most indulok"

Amikor magához tért a nap még magasan állt. Mennyi ideig lehetett eszméletlen? Nem tudta. Száraz volt a szája. Vizet akart inni. De valami nagyon furcsa volt. Nem volt keze, legalább is ezt érezte. Lenézett, ott nyugodott mindkettő az ölében. De nem mozdult egyik se. Egyszerűen nem tudta, hogy mit kell tennie, hogy a keze megemelkedjen. Aztán a lába se engedelmeskedett. Lassan, lassan tudatára ébredt, hogy megbénult.
Elmosolyodott.
Akkor ez a vég. Akkor már nincs is messze, aki suhintásával véget vethet a földi szenvedésnek.
Csak ne lenne olyan szomjas. És nincs, aki inni adjon, vagy csak megnedvesítse a száját. Vajon szomjan fog halni, vagy előbb eléri a megváltó végső álom. Jó lenne előbb elmenni, szenvedés nélkül. Csendben elszenderedni, s csak odaát ébredni fel. Engedett a fáradtságnak és a kimerültségnek, s lassan lehunyta szemét. De az agya élénken dolgozott, s a képek, amiket látott élénkek voltak, nem engedték elaludni az öreget. Ez jó volt. Azt látta, amit csak akart. Látta saját magát, amint hazajött első hajójáról, és édesanyja várta a liverpooli mólónál. Látta Bálnafalót, amikor apja sírjához mentek. A kapitány egy viszonylag friss sírnál állt. Odamentek hozzá. Az ifjú Peter rögtön kapcsolt. A sírban egy vele egykorú fiú aludta végtelen álmát, és ugyanaznap temették az édesanyját is. Önkéntelenül is megfogta az öreg tengerész kezét. - A családom -, mondta a kapitány. Amikor visszafelé jöttek a temető kapujában várt rájuk Bálnafaló. És attól kezdve gyakran látták. Egy kora tavaszi napon beállított:
- Asszonyom, a fia egy hajón két fontot keres. Tudom, mert én fizettem ki. Tessék itt a pénz, amit tavasztól kereshetne.
Az anyja zavartan tette el a pénzt, és nem ellenkezett akkor se, amikor Bálnafaló beíratta az iskolába, majd elvégeztette vele az Akadémiát is. Amikor tisztjelölt kadétként hajóra szállt, édesanyja a parton nem egyedül integetett. Bálnafaló, az öreg kapitány már a férje volt. Vagy nem is volt olyan öreg a kapitány? Hiszen az anyja olyan boldog volt vele. Mennyi is lehetett? Negyvenöt, igen, negyvenöt, de a suhanc szemében az már aggastyán.
Goodwind kapitány boldogan emlékezett. Felidézte magában a hajóit, és egyszer csak belenyilallt a keserűség. Itt van pár méterre a tengertől, és már sose látja. Nagyon erősen tört rá az érzés: még egyszer látni a végtelen víztükröt. De a láb holtan csüggött a karosszékről, nem vitte gazdáját már sehova. Valami végtelen szomorúság járta át. Az öreg tengerészt ez megilletné, gondolta.
És akkor meghallotta a zenét.
Más muzsika volt ez, mint amit olyan szorgalmasan gyártott, a halhatatlanságot óhajtva velük. Ehhez hasonlót csak egyszer hallott életében, amikor egy zenekar játékát figyelte megbűvölve.
A melódia a szívéből fakadt, a benne volt saját maga, az egész élete. Halk, alig hallható futamok jelezték a csend világában, amit a nyugodt tenger jelentett a hajósnak, hogy szellő kél, a hajnal lehelte a hűvös fuvallatot. Szaggatott, csengő hangok botlottak bele a fodrozódó vízfelszínbe. Egyre több hangszer kapcsolódott be a játékba, s hamarosan a felkelő napot köszöntötték. A melódia tovább mesélte neki az óceánt. Belesimult a zenébe, elhagyta magát, hagyta, hogy a fortisszimó felkapja a karosszékéből, és a felhők közé röpítse, hogy a vonósok zengése szelet kavarjon, és fehérré varázsolja a napfényt elnyelő mélykék hullámokat. A fehér csikók vidáman nyargalásztak, zabolátlanul falták a távolságot, és közben a muzsika egyre erősebb lett, mintha meg akarna mérkőzni a növekvő hullámokkal. A zene már vihart kavart, és Goodwind kapitány megbabonázva bámulta a színjátékot a magasból. A vihar egyre hevesebben tombolt, már vitorlaszaggató volt a szél, és a dobok dübörgő hangja mennydörgést hozott, a rézfúvósok villámmal szolgáltak, s a zene csak áradt, a hatalmas színjáték boldoggá tette a menni készülő kapitányt. A dallamba új motívum szólalt meg. Csilingelő fuvola sírt a liverpooli rakparton búcsúzó asszonyok szívéből, elmaszatolta a könnyeket, mert az asszonyok erősek, otthon húzzák az igát, nevelik a gyerekeket, amíg a férjük az életrevalót keresik. Minden benne volt a muzsikában. A fájdalom, a hazatérők ölelése, de a keresztet állító nő keménysége is.
A fafúvósok halkan kezdték a szólamukat. Most mocskos szürke vízsivatagban lebeg a muzsika. A piszkosszürke égbolt összeolvad a közeli horizonttal. Hol tejfehér ködöt, körös-körül, hol a hirtelen felszakad imbolygó függöny repedésein átsejlő, méltóságteljes, alig fodrozódó hullámokat hallani. Mintha szél által lekoptatott homokdűnék lennének. Lapos vízdombok lassan közelednek a képzeletbeli hajóhoz. Az nem billeg, hanem felemelkedik a lüktető hullámhegyre, majd óvatosan lesiklik az oldalán.
Az áradó muzsika eltüntet minden más érzést, most nincs tenger, nincs égbolt, csak lebegés van az óceánban, valahol a két közeg, a víz és a nedves levegő határán. Egymás után szólalnak a hangszerek, rövid, lélegzetvételnyi szólóra, úgy érezni, mintha teljesen egyedül lenne a zene, s benne a kapitány lelke. Most már semmi nem volt a kapitány számára, csak a zene.
Szétáradt benne, átjárta a zsigereit, béna végtagjait, elvette a test kínjait, megnemesítette a lelkét. És az utolsó gondolatok egyike maga volt a borzalom Peter J. Goodwind kapitány számára: ha elmegy, akkor ez a zene megszűnik! Ez a csodálatos muzsika elvész! Örökre oda, senki nem hallhatja. Már nem érdekelte a "kincse", a hajónaplóba zárt dalocskák sorsa, csak ez, ez a halódásában oly fenséges muzsika, aminek nem szabadna elvesznie, aminek örökké kellene élnie!
Nem szabad engednie, hogy semmivé tűnjön!
Szívét összeszorította a kétségbeesés, hogy itt ül tehetetlenül, és a zene vele együtt enyészik el.
Nem, semmit se tehet...
Csak akarata volt még, azt akarta, hogy a zenéje, az ő nagyszerű zenéje maradjon fent.
S a kétségbeesett szorítás már nem engedte el a szívét. Egy könnyet még ki tudott facsarni az öreg kapitány szeméből, s mire az kibuggyant, már csak a halott arcon tudott legördülni.

"És örökre megnyugszom az én uram kikötőjében.
Ámen."

- Szóval így történt - mondta halkan Böröcz Gábor. - Ha hiszed, ha nem, ez az igazság. Újra átéltem. És ami még hihetetlenebb, ekkor mintha valami váltás történt volna az emlékeim között, újra más ember lettem. Ne, ne nézz így rám Balázs, másként nem tudom mondani. Egy másik ember élete is ott volt a fejemben. Közben, amíg mindez felötlött bennem nem tudom, mennyi idő telt el. De elmondom, hogy mi történt azzal a másik férfival.

A vörösen izzó napkorong még éppen érintette a horizontot. Körülötte felhőfoszlányok próbálták arcát eltakarni, de nem bírtak az erejével, s hamarost feladták a kilátástalannak látszó küzdelmet. A nap feljebb kúszott az égre, és mint jó gazda, számba vette birodalmát. Az óceán végtelen vízsivatagjában apró pontocskák vetettek árnyékot. Ezeket szerette az öreg égi vándor. Ha módjában állt volna, mindig küldött volna jó szelet, de azok más istenség fennhatósága alá tartoztak. Tovább kutakodott, és egymás után talált rá a nyugatabbra fekvő szigetekre. Megvolt mind, ezért elégedetten ontotta éltető sugarait rájuk, hogy rajtuk pálmákat neveljen, dús növényzetet serkentsen. A vénséges égitest mindennel meg volt elégedve, ezért feljebb lépett az égi grádicson, hogy még nyugatabbra tekinthessen.
Arorae megemelte a fejét.
Kiköpte a vizes homokot a szájából. A hátát a nap forró tüze égette, de mégse emiatt járta át lelkét az ujjongás. Megmenekült, életben van, hát ennek örült. Még a homokot is szerette, ami pedig recsegett-ropogott a foga alatt, s még sokáig köpködött miatta. Hosszú, fekete haja szétterült a tengerpart hol vizes, hol száraz homokján. Egy hínárfoszlány gubancolódott dús hajba, de Arorae ezzel most nem törődött. Megmozgatta tagjait. A bal lába, illetve bokája fájt, de még így is jól járt, hogy ennyivel megúszta. Lassan oldalra hemperedett, majd karjait széttárva hanyatt feküdt. Belenézett a napba, és kacagott. Kieresztette hangját, és belekiabálta a csöndbe:
- Megérkeztem!
Ezen egy egészen picit meghökkent, mert az igazat megvallva, annak az örömének akart hangot adni, hogy él. De amit kiáltott, úgy érezte, mégis igaz. Azt érezte, hogy megérkezett, oda érkezett, ahova jönnie kellett. Nem értette, nem látott összefüggést a gondolatai, az érzései és a valóság között, hát gyorsan meg is feledkezett az egészről.
Szerencsésnek mondhatta magát, hogy a vihart túlélte. Napokig tombolt a tenger, a szél csak űzte, hajtotta a hullámokat, és vele együtt a kis lélekvesztőt, amit Arorae ügyesen kormányzott. Vitette magát, mindegy hova, csak az érdekelte, hogy fel ne boruljon, hogy vízbe ne fúljon. A vihar végeztével majd csak lesz valahogy. A hullámok a csónakját korallzátonyhoz csapták. A férfi kizuhant a vízbe, de már nem aggódott az életéért, tudta, hogy sziget van a közelben, odáig kiúszik mindenképpen. A víz kimosta karjának erejét, az utolsó karcsapásokat már félig öntudatlanul tette meg, s amint talajt érzett maga alatt, kivánszorgott a fövenyre, és elvágódott. Ez volt az utolsó halvány emléke. Hogy mennyi ideig feküdt ott nem tudta.
Lassan-lassan magához tért a barna bőrű férfi. A vállán átvetett bőrszíjon ott függött a kése, díszes bőrtokban. Ha ez megvan, nagy baj nem lehet, gondolta. Csónakot tud készíteni, az idő nem számít. Éjjel, ha feljönnek a csillagok, majd megnézi, merre lehet, milyen messzire vetette rossz szerencséje Nikunan szigetétől, ahol a családja várja, hogy megjöjjön, mégpedig gazdag zsákmánnyal a tengerről. Most már a zsákmányt nem igen várják. Már régen otthon kellene lennie, s ha nem tűnt fel a csónak a kis öböl horizontján, akkor baj van, tudják ezt gyerekei, felesége, és az összes falubeli.
Gyomra megkordult, jelezte, hogy élelem után kell néznie. Feltápászkodott, körülnézett. Az első, amit felmért, hogy sose járt ezen a szigeten. No, nem baj. Gyerünk, fedezzük fel, gondolta. A gyomrát nem féltette, mert már látta első ebédjét, vagy kétszáz méterre tőle kókuszpálmák hajladoztak a gyenge fuvallatban. Sietősre fogta lépteit. Kicsit támolygott, de hamarosan megtalálta a lépések ritmusát, és a fáradtság utolsó foszlányát is kiűzte tagjaiból.
A pálmafa megmászása után víz után nézett, bár amíg van kókusztej, nem olyan nagy baj a víztelenség se. A parton nem látott semmi támpontot, ami forrás jelenlétére utalna.
Egy helyütt a növényzet ritkább volt, arra irányította lépteit. Nem gondolkodott, hanem ment egyenesen, egy régen használt ösvény bejáratát azonnal megtalálta. Megint elővette az a furcsa érzés, hogy azért van itt, mert ide kellett jönnie. Ezt érezte, csak azt nem tudta, hogy hova. Behatolt a fák közé. A sűrű aljnövényzetet éles késével ritkította, elég keserves munka volt, de egy pillanatra se gondolt arra, hogy feladja. Már látta, hogy mit is keres. Egy épületet pillantott meg, nem az a fajta, amit ők építenek bambuszból, ez vaskos, fából ácsolt ház volt. Ahhoz képest, hogy mennyire benőtte a növényzet a környékét, meglepően jó állapotban volt. Indák kúsztak fel az oldalára, a fal mellett vastagtörzsű pálmafa nőtt. Arorae legalább nyolcvanévesre becsülte, és ebben nem nagyon szokott tévedni.
Az épület ajtajához könnyen hozzáfért. Valamit ráírtak, látott már ilyen jeleket a fehér embereknél lévő vékony lapokon. Elolvasni persze nem tudta.
Meglökte az ajtót.
Hangtalanul, és könnyedén kinyílt.
Arorae belépett. Óvatosan lépdelt, mindent alaposan szemügyre vett. Biztosan fehér emberek laktak itt, az ő tárgyaik hevertek az asztalon, és a falak mentén.
Amit nagyon furcsállt, az a hideg volt. Fázott a keze, és a lába is. Mezítlábas talpát vádlijához dörgölte, majd tovább folytatta a vizsgálódást. Az asztalon egy üvegből készült poharat látott, felvette, megdörzsölte, és örömmel látta, hogy nincs eltörve, használható. Ez, ha hazaviszi, rangot kölcsönöz neki! És van még pár olyan tárgy, ami kincset érhet! Lehet, hogy gazdag lesz? Lehet, hogy megcsinálta a szerencséjét? Lám az istenek idevezették, s most itt minden az övé, hiszen ő találta meg.
Valami furcsa volt, hirtelen úgy érezte, hogy kiveri a víz, hideg izzadtság csurgott a homlokán. Arorae nem vallotta be magának se, de félt. Ez harcoshoz nem méltó, de szerencsére nincs senki szemtanúja. A keze remegett, a lába alig vitte, de valami hajtotta, hogy menjen be a félig nyitva levő ajtón.
Odalépett.
Újabb hűvös fuvallat ölelte át. Kénytelen volt belépni, mert az a furcsa érzés hajtotta, az, hogy ő csak ezért a pillanatért érkezett ide. Az ajtót szélesre tárta, és akkor meghallotta a hangot. Sehonnan se jött, de mégis, mindenütt jelen volt. Az első, amit a szobában megpillantott, vele szemben, az ablakhoz közel egy furcsa kis szekrényke, mögötte egy szék. Fejét lassan fordította oldalt, szinte számított a látványra, de mégis megrökönyödött, amikor meglátta a karosszékben levő csontvázat.
Nem is csontváz volt. Mert fel volt öltözve. A fehér koponya tetején olyan sapka volt, amilyet a szigetére érkező tengerészek közül jó néhányan viseltek. A csontvázon kabát volt, az is afféle tengerészes öltözék volt, amit a fehér ember visel. A nadrágja az ócska volt, szakadozott, ez azért is feltűnt, mert a sapka és a kabát viszonylag jó állapotban volt.
A koponya egyenesen rámeredt. Félelmetes volt.
Arorae lába megmerevedett, úgy érezte, nem tud egy lépést se tenni.
Ekkor az a furcsa hang, amit sohase hallott még, kissé felerősödött. Most határozottan azt érezte, hogy az ablak felől jön. Lassan, óvatosan, mintha csak attól tartana, hogy a padló beszakad alatta, közelítette meg a kicsiny szekrénykét, idegei pattanásig feszültek, készen volt arra, hogy a legkisebb gyanús dologra, neszre kirohanjon a házból.
Két-három lépésre volt már csak, amikor a félelem elmúlt. A hangok erősödtek, és egyáltalán nem voltak bántóak. Mintha zene lenne...
A szekrényke nyitva volt, és fekete s fehér mintázatú volt a lapja. Mutatóujjával megérintette az egyik fehér lapkát. Az lebillent és egy hang csendült. Arorae meglepett képet vágott. Egy másikat is megnyomott, az is hangot adott, de mást, mint az előző. A polinéz bennszülött nagyon meglepődött, és kipróbált most egy feketét is. Az is hangot adott, és ez is másmilyen volt, mint az előzők bármelyike. A férfi leereszkedett az ülőkére, és nyomogatni kezdte a billentyűket. Furcsa volt: a különböző hangok egybefolytak, és furcsa zene kerekedett belőle.
Észre se vette, mindkét kezét feltette, és öntudatlanul játszani kezdett.
Felcsendült Goodwind kapitány utolsó víziója, az igazi zenéje, amit oly nagyon féltett az elmúlástól. Arorae játszott, és furcsán érezte magát. Abba akarta hagyni, de képtelen volt rá. A kezei mintha függetlenedtek volna akaratától, siklottak a billentyűkön. A férfi megrettent, de egyúttal élvezte is a billentyűk közül áradó muzsikát.
Araroe értette a zenét. Halk, alig hallható futamok jelezték a csend világában, hogy szellő kél, a hajnal lehelte a hűvös fuvallatot. Szaggatott, csengő hangok botlottak bele a fodrozódó vízfelszínbe, s a melódia hamarosan a felkelő napot köszöntötte. Az ismeretlen hangszer elmesélte neki az óceánt. A barna arc átszellemült, belesimult a zenébe, elhagyta magát, hagyta, hogy a fortisszimó felkapja lelkét, és a felhők közé röpítse. A zengése szelet kavart, és fehérré varázsolta a napfényt elnyelő mélykék hullámokat. A fehér csikók vidáman nyargalásztak, zabolátlanul falták a távolságot, és közben a muzsika egyre erősebb lett, mintha meg akarna mérkőzni a növekvő hullámokkal. A zene már vihart kavart, és Araroe megbabonázva bámulta a színjátékot a magasból. A vihar egyre hevesebben tombolt, már pálmadöntögető volt a szél, és a mély hangok mennydörgést hoztak. A dallamban új motívum szólalt meg. Csilingelő hangok mutatták a halászoktól búcsúzó asszonyok szívét, elmaszatolta a könnyeket, mert az asszonyok erősek, otthon húzzák az igát, nevelik a gyerekeket, amíg a férjük az életrevalót keresik. Minden benne volt a muzsikában. A fájdalom, a hazatérők ölelése, a sírt gondozó nő keménysége. A zene megmutatta Araroénak a szigetét, a két hegycsúcsot, a Nanumeát és a Nanumangát, amint az oldalukon lezúdul a szél, végignyargal a falu házai között, és végül lecsap a tengerre.
Araroe játszott, és közben megértett mindent.
Megértette, hogy most ez a zene él, addig él, amíg ő játssza a saját muzsikáját. Mert ez a sajátja volt, egy pillanatra se merült fel benne, a legapróbb kétség se. Nemcsak a muzsika, de a halott lelke is az övé volt. Vagy ő lett a halott lelkéé? Tudta, hogy ő most Goodwind kapitány, akit valaha Liverpoolba vártak vissza, aki elásta a kincsét a sziget közepén, de a legértékesebbet nem tudta megmenteni, hát most ő és a zene együtt élnek.
És Araroe tudta, a zene addig él, amíg ő játszik a pianínón. Tudta, hogy muszáj játszania, nem hagyhatja abba, mert akkor a zene elenyészik, belehull a sziget végtelen csendjébe, elviszi az óceáni áramlat, elragadja a mélybe, és soha nem kerül elő.
Játszania kell.
Nem állhat meg.
És Araroe muzsikált. Megállás nélkül, variálta a motívumokat, de nem tudta, hogyan kellene befejezni. Valójában nem is akarta. Szerette ezt a zenét, és tudta, pontosan tudta, hogy ez a saját zenéje, amit nem hagyhat cserben, mert a zene csak addig él, amíg szól a hangszer, hát játszott... és a házból áradt a zene, ami Goodwind kapitány lelkében támadt mielőtt meghalt volna.
Mintha megállt volna a világ. Mintha minden összekeveredett volna. Araroe látta liverpooli nyolcarcú óratornyot, és azt is tudta, hogy a lusta dokkmunkások miatt emeltette a kikötő a tornyot, és tette rá a mindenhonnan jól látható órát, hogy a munkások ne hivatkozhassanak arra, hogy nem tudják, mennyi az idő. Mindezt tudta, anélkül, hogy látott volna már órát, anélkül, hogy látott volna rakpartot, egyáltalán várost. Nem tapasztalta, csak tudta, mivel most ő volt Goodwind kapitány, minden emléke Araroé tudatában éledt fel. Az idő telt, a zenész nem érzékelte, de a fáradtságát nem tudta nem észrevenni. Kimerült, mire harmadnap is leszállt az est, s a feje lebukott, a keze lecsúszott a pianínóról, és a zene elhallgatott. Araroe felemlte a fejét, kérdőn nézett körül: meghalt a zene? Nem, a zene nem halt meg, csak ő lépett át egy másik világba, ahol megkeresheti Goodwind kapitányt, és együtt idézhetik fel a muzsikát.

- Nos, ennyi a két történet, illetve ennek a két embernek a sorsa, ami a tudatom egy rejtett zugában lehetett, és akkor jött elő. Viszont valamire rájöttem: én ezt a zenét sose fogom abbahagyni, és én is ott pusztulok abban a házban. Amint ez elért a tudatomig, beleremegtem. Nem tudtam, mit tehetnék. Ekkor Bori megszólalt odakint:
- Olyan szép ez a zene Gábor, játszd még, ne hagyd abba.
Ettől a mondattól megrémültem. Lehet, hogy Borit is elkapta a zene?
- Bori, gyere az ajtóhoz, de be ne lépj! - ezt szinte visítva mondtam, azt akartam, hogy rettenjen meg, és rémülete a női kíváncsiságnál is nagyobb legyen. Amikor az ajtóhoz lépett, eléggé durcás képe volt, de láttam rajta, hogy esze ágában sincs bejönni. Ez megnyugtatott. - Hozz valamit, ülj le, és hallgass meg, de közben bármi történik, be ne gyere!
Bori úgy tett, ahogy mondtam. Ekkor elmondtam neki is az előbbi történeteket. Hitetlenkedve hallgatta, de amikor látta, hogy közben eléggé fáradni kezdek, és mégse hagyom abba a játékot, hajlandónak látszott elhinni a hihetetlent.
-Valamit muszáj tennünk, különben ugyanúgy itt pusztulok, mint az a szerencsétlen bennszülött! - mondtam kétségbeesve.
- De mit, Gábor? Bármit megteszek, csak mondd meg, hogy mit tegyek!
- De hát nincs ötletem se... csak azt tudom, hogy muszáj játszanom, hogy a zene meg ne haljon megint. Addig él, amíg játszom...
- Úgy gondolod, hogy Goodwind kapitány szerint addig él a zene, amíg játszod, ugye?
- Igen, azt hiszem...
- Akkor csak játssz, Gábor, játssz, csak ki ne dőlj, elrohanok, hamarosan visszajövök! - kiáltotta Bori, de hiába kérdeztem, hogy mit talált ki, már csak a csörtetését hallottam a bozótosból, aztán hamarosan felberregett a terepjáró motorja, és a halkuló hang azt jelezte, Bori elment valahova. A játékkal nem volt gond, még élveztem is, variációkat találtam ki, és magamban egy nagyzenekari darab kezdett megfogalmazódni. Csak az volt a baj, hogy nincs kotta, hogy lejegyezhessem. Ekkor hirtelen felismerésként azt hittem, hogy megtaláltam a megoldást. Le kell kottázni, és a zene megmarad, nem halt meg! De éreztem, nem itt van a megoldás. Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor újra a terepjáró hangját hallottam. Megállt, kisvártatva csörtetés, és megérkezett Bori.
Bejött. Kezében egy táska volt. Egyenesen ahhoz az asztalhoz ment, ami az öreg kapitány mellett állt. Hiába tiltakoztam, hogy ne jöjjön be, nem hallgatott rám. A táskát kinyitotta, és kivette belőle a magnónkat.
Hogy én erre nem gondoltam!
- Kezd el az egészet elölről, Gábor - mondta, és már tudtam, mit talált ki ez az okos nő.
Elkezdtem újra, végigmentem az egészen, és intettem Borinak, hogy mikor állítsa le a felvételt.
- Most tekerd az elejére, és állítsd ide a pianínóra.
Bori megtette.
- Amikor azt mondom, most, kapcsold be. Háromra, jó?
Bori bólintott.
- Egy, kettő, három, most!
Bori lenyomta a lejátszó gombot, a zene most a magnó hangszórójából szólt, és én elengedtem a billentyűzetet. Megmenekültem! Azonnal felálltam. A csontváz elé álltam, magam elé tartottam a magnót - harsogott belőle a melódia -, és elbúcsúztam a halottól:
- Látod, kapitány, a zenéd nem halt meg. Élni fog! És meg fogják ismerni, amerre én megyek, arrafelé biztosan, ezt ígérem neked!
Lassan kihátráltunk a szobából. Bori megszorította a kezem, és odasúgta:
- Nézd, Gábor, a szemét nézd!
A koponya sötét szemüregének sarkában megjelent egy könnycsepp. Aztán még egy. És megint egy újabb. És a trópusi zápor hamarosan úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Kiléptünk a házból, és az esővel nem törődve megálltunk, visszanéztünk. És ekkor mintegy fél perc alatt, az addig meglepően jó állapotban levő ház megroskadt, a tető beomlott, a falak ledőltek, a felénk néző ki is dőlt, és beláttunk a kapitány szobájába, ahol egy majdnem teljesen elkorhadt pianínó állt, egy karosszékben egy penészes, foszlányokban tengerészkabátra emlékeztető rongy hevert, rajta egy ócska, molyrágta tengerészsapka.
Hirtelen villám vágott a házba, és az eső dacára pillanatok alatt porig égett. A mellette levő fák meg se perzselődtek.

- Hát, ennyi a történet, Balázs - mondta maliciózus mosollyal Böröcz Gábor.
A kritikus nem szólt, elgondolkozva bámulta a két embert.
- Ha hiszed, ha nem, elhiszem... - mondta végül egészen lassan. Elővett egy a Gálára szóló meghívót. Akkor ez nem sajtóhiba, ugye? - mutatta a vajszínű, dombornyomású meghívón levő műsort.
- Nem, Balázs. Ehhez én ragaszkodtam.
- Most már értem. - a kritikus hangosan olvasta: Böröcz - Goodwind : Tengerész szimfónia. Vezényli a szerzők. Szóval a szerzők többes számban van, és ez nem elírás.
- Mondtam, hogy nem.
- És a koncerten a furcsa viselkedésed?
- Nem is sejted?
- Dehogynem. A gálán nem te vezényeltél, hanem Goodwind kapitány. Csak meghajolni jöttél ki te. Te adtad a zenei tehetséget és műveltséget, és ő állt a zenekar előtt, és elvezényelte élete nagy művét a közreműködéseddel.
- Így van. És amikor a színfalak mögé értem, éreztem, hogy megszűntem Goodwind lelkének őrzője lenni. Elengedtem, és ő boldogan elment. Remélem, békében nyugszik, hogy a zenéje végül nem halt meg.

Földközi-tenger, 2006. február 24.