EMLÉKEZÉS 

Egy nagyszerű emberről, egy kiváló tengerészről, akiről eddig kevés szó esett... 
Fényképe ugyan ott van dr. Juba Ferenc barátja „Magyar Sors" dokumentumkötetének 52. és 68. Oldalán (Horthy kormányzó mögött 68.o.), de neve az aláírások között nem szerepel. Hogy maradhatott ki, nem tudom, hiszen olyan sokat tett a magyar tengerhajózásért az élete virágjában súlyosan megrokkant Kapitány:ROTTÁR IVÁN.

Szerencsére nem minden barát ilyen feledékeny: megalakult a Rottár Iván Tengerészkapitány Alapítvány dr. Németh Miklós kuratóriumi elnökletével, Reindl László és Mikó Sándor tagokkal, a MAHART Pass Nave Kft. Nemzetközi Hajóállomás támogatásával azzal a céllal, hogy segítsék azokat a tengerészeket, akik Rottár Ivánhoz hasonlóan a pályájukért áldozták egészségüket, veszélyeztették életüket és önhibájukon kívül családjukkal együtt nehéz helyzetbe kerültek. 

Rottár Iván 1893-ban született, de korán került Fiumébe, mivel édesapját az ottani gimnázium igazgatójává nevezték ki. A szorgalmas polgári családban nevelkedő fiút a megkötöttség, a szigorúság kissé lázadóvá alakította. Kalandvágya, na meg a büntetéstől való félelem nem egyszer vitte haza Fiuméból a régi otthonába, a mindent megbocsátó nagyszülőkhöz. S a 8-10 éves gyerek Fiuméból - Budapestre, majd átszállással Dévára mindig minden baj nélkül megérkezett. Végül is a bentlakásos iskolát határoztak el a szülők, s hogy a gyermek vágya is teljesüljön  a Tengerészeti Akadémiára került.

A tengerészet kemény iskola volt, a leendő tisztnek is minden munkában részt kellett venni, de őt ez nem zavarta, mindig derekasan helytállt. Tudta: csak az tud parancsolni, aki dolgozni is tud. Rottár Iván tudott, minden helyzetben, minden körülmények között jó bajtárs volt. 
Hadnagyi vizsgája után bejárta a világot. Sajnos a magyar hajózás akkor is kilátástalan helyzetbe került és elbocsátásokra volt szükség. A legénység és a kadettok haza kellett utazzanak, de a jól képzett tiszteket szívesen alkalmazták a külföldi hajózási társaságok. Rottár a belga Agence Maritimes-nél helyezkedett el, s a gyarmatokon épülő kikötők felszereléseit szállították hajóikon. 
Egy alkalommal - a hőmérő higanyszála éppen az 50 °C-hoz közeledett - a színesbőrű munkások nemigen kívántak dolgozni. Rottár vezényelte a kirakodást. A daru egy hatalmas konténert emelt a magasba, amikor - soha nem bizonyítottan műszaki hibából vagy szabotázsból - az óriási tömegű konténer Rottár Ivánra zuhant. Megdöbbenten álltak a barátok, bajtársak, mondván itt nincs mit tenni nem élhette túl. 

De vannak csodák - hinni kell bennük! Rottár Iván még eszméletét sem vesztette el, de szinte nem maradt egy ép csontja sem. A szörnyű hőségben egy missziós telepre szállították, ahol kedves apácák imáikkal igyekeztek a sebesültön segíteni - más lehetőségük nemigen volt. Végül is a tiszttársak előkerítettek egy erősen illuminált állapotban lévő orvost és a kapitány revolverrel kényszerítette, hogy szedje össze magát és lássa el a súlyosan sérült tengerészt. Sajnos ez az orvos már elitta tudományát és közreműködésével többet ártott, mint használt. A nyílt törésekkel roncsolt lábat olyan szakszerűtlenül illesztette össze, hogy az hamarosan elüszkösödött és szepsis lépett fel. A magas láz, a borzalmas fájdalom elviselhetetlen volt, ahogy mondani szokás Rottár Iván a pokol minden bugyrát végigjárta. A szenvedésnél még talán több volt a kétségbeesés, hogy balesetével pályájának is vége! 

De vannak segítőkész emberek és a csodák folytatódnak. Teljesen szabálytalanul az eszméletlen, haldokló embert becsempészték a Belgiumba induló hajóra és eljuttatták a leghíresebb professzorhoz, aki hat műtéttel megmenti az életét, de a roncsolt lábat már nem lehet megmenteni, és ami még fontos lenne, az élniakarást sem. 
A biztosító fizet, és Rottár el akarja költeni a pénzt. Barátok veszik körül, kihozatja édesanyját és hugát, akinek rövidesen megtartják Kádár Ferenc tengerészkapitánnyal esküvőjét. Még megcsináltatja - orvosai ellenvéleménye dacára - a műlábat és egy bottal járni tanul. Néha elesik, újabb korrekciós műtétre van szükség. Még várja édesanyját, az esküvőt, el akar búcsúzni, pénze is fogytán, bevégeztetett... 
S ekkor újabb csoda történik, mert az édesanyák ereje valóban csodálatos. Rottárné úgy tudja, hogy fia tolókocsiban, roncsként fogja viszontlátni, felkészült rá, hogy az ő fess, jó kiállású gyermeke felállni sem tud, s a meglepetéstől, hogy Iván egy bottal, ha nehezen is, de eléje lépked az állomáson, boldog könnyek között mondta: „Kisfiam én csak Veled táncolok majd Ilus és Kádár Feri lakodalmán - hiszen Neked semmi bajod sincs!" 
Ez adott erőt visszatérni az életbe, a hétköznapokhoz, a munkához. A belga Agence Maritimes alkalmazta kikötői szolgálatra, de később döntenie kellett: vagy felveszi a belga állampolgárságot és kint marad vagy hazajön. 

Rottár Iván magyar tengerész volt - sőt erdélyi magyar! -, hazajött. Itthon a Kormányzó védnöksége alatt megalapította a Magyar Tengerésztisztek Egyesületét. Nyelvtudása miatt a Várban teljesített idegenforgalmi szolgálatot főfelügyelői rangban, de mindene a hajózás volt, s elképzeléseit a Kormányzó is támogatta. Így lett a hajózási osztály vezetője majd a Kikötő igazgatója. 

Hogy így súlyosan rokkantan is milyen ember volt, azt még egy epizóddal elmesélem. Az ostrom alatt a Margit körút és Kapás u. sarkán lakott, szemben a hírhedt „Regent" házzal. A romokra rágördült egy T34-es és lőni kezdett. A házban volt egy könyvtár is, ez kigyulladt. A pincébe - ahol 117 ember volt, főleg asszonyok, gyerekek, hiszen a férfiakat már elvitték - kitört a pánik a gomolygó füstbe, a robbanások okozta légnyomás a pince földes padlóját is felnyomta. Fogyott a levegő! Ekkor ő határozott hangon a vészkijáratot kibontva sorba állította az embereket, asszonyokat, gyerekeket előre, és közölte ő marad utoljára, pedig neki egy lábbal mennyivel nehezebb lesz menekülni. Így maradt el egy komolyabb pánik kialakulása és mindenki kijutott a veszélyből. Ő néhány idős férfival nekiállt a lángokat oltani, nem félt, nem menekült. Sorolhatnám még emberségét, hősiességét, bátorságát. 

A kommunista éra - mint sok más társáét - az ő pályáját is véglegesen tönkretette. Koholt vádakkal letartóztatták, az Andrássy út 60. foglya lett. Ezután már egészsége soha nem állt helyre, nem engedték utazni, imádott tengerét mindvégig hiányolta. Túl sok szenvedést mért rá a sors - tüdő- és csontrákban halt meg - de azt mondta, ha mégegyszer születne és tudná mi vár rá, akkor is tengerész lenne. Halálos ágyán fia, Péter számára is ezt a pályát óhajtotta, s ez így is lett. 

Megalakult hát emlékére az Alapítvány, mert szegényebb lenne a lelkünk, ha nem emlékezhetne hőseire és nem állíthatnánk fiaink elé példaképeket. A Farkasréti temetőben ott áll a síremlék:

Rottár Iván tengerészkapitány
„Repülj hajóm a végtelen vizeken...."

Repüljetek újra magyar hajók, Duna- és tengerhajók, - repüljetek a holnap hőseivel,- mi pedig nem felejtjük el a múltakét!